„Idő, állj meg egy pillanatra,
s ti, suhanó percek, várjatok” (Goethe)

A csoda megtörtént. Egy tündéri kis faluban, Hell-Bourg-ban az idő megállt egy pillanatra, s a suhanó percek vártak. Egy pár napra visszamentünk egy régebbi évszázadba, a csendbe, a nyugalomba, a háborítatlan természetbe.

Hell – Bourg a Cirque de Salazie völgykatlanban, magas hegyekkel körülvéve, a tengerszint fölött körülbelül kilencszáz méterre fekszik. Nevét Luis de Hell-ről kapta, aki 1838-től 1841-ig volt az akkor még Bourbon sziget kormányzója. Az egyetlen tengerentúli falu, melyet beválasztottak a „Legszebb falvak Franciaországban” kategóriába. A kiválasztó szervezetet 1982-ben hozták létre a gazdag kulturális örökséggel, és festői látképpel rendelkező kis vidéki falvak turisztikai vonzerejének támogatására.

Hell- Bourg hírnevét a teljes szépségükben megmaradt kreol házainak, és a tipikus reunioni növénynek, a chou-chou-nak köszönheti, ami itt vadon terem, amerre a szem ellát. Sétánkat a régi termál fürdőnél kezdtük. A termálvíz jelenléte meghozta a falu fürdővárossá fejlődését, a sziget lakóin kívül távoli vidékekről is jöttek ide nyaralni. Sajnos az 1948-as földcsuszamlással járó ciklon lerombolta, manapság csak a fürdő romjai láthatóak.

A fő utcán egy idős asszony, egy szál ecsettel a kezében éppen szürkére festette a ház fa oldalát. Törékeny alkata, egyszerű ruházata, kissé hajlott háta beleillett a falu „megállt idő” hangulatába.

Az Orchidée Rose Hotelban aludtunk. A bájosan giccses berendezést, és a dekorációk ízléstelenségét kompenzálta a tulajdonos házaspár derűs egyénisége, ahogy szóba elegyedtek mindenkivel. Mi voltunk az első magyar vendégük. A teraszon reggeliztünk, karnyújtásnyira papaja-fa hajladozott, körülöttünk orchideák pompáztak, halkan csobogott a szökőkút, és egy koromfekete macska játszadozott a neon-zöldre festett erkélykorlát mellett.

A Folio család villája és kertje 1989 óta látogatható. A 19. századi gyarmati társadalom korának hű emléke, műemlék-épülete, ahol a verandán a család doyenje, Gábriel Folio üldögélt és mosolyogva integetett a látogatóknak. Már a bejárat is megkapó látvány volt az út melletti virágok sokszínűségével, a három gráciás szökőkúttal, pálmákkal, páfrányfákkal, az orchideákkal, és mintegy betetőzésképpen egy gloriette-vel. Az első benyomás festőisége meghatározta kellemes hangulatunkat. Egyik ámulatból a másikba estünk, mint amatőr kertészek a virágok, és gyógynövények láttán. Volt itt geránium, (muskátli), vétyver, amit a molyok ellen használnak, patchouli, aminek nem is volt kellemetlen az illata, pedig ezt a szót eddig ilyen értelemben ismertem. Gyönyörű volt a golgotavirág élénk piros színe és tíz szirma, a curcuma, citronelle, anthurium (flamingó-virág), és a quatre-épices, azaz négy fűszer illatú fa. Megérintettük a mimóza leveleit, s még egy húsevő virágra is rábukkantunk. Biztos, ami biztos, az ujjunkat nem mertük beledugni.

A kemény fából épült házat a trópusi klímának megfelelően építették, és eredeti állapotában restaurálták. Elrendezése, geometriája, bútorzata és dekorációi tükrözik a kor kifinomult ízlését. Megismerkedtünk a chou-chou sokoldalú hasznosításával is. Zöld leveleit a szemünk láttára addig kaparta a hölgy, amíg fehér nem lett. Az így nyert és megszárított szálakból szalma – vagyis chou-chou – kalapot készítenek.

„Nézzék meg a hátoldalán, mennyibe kerül”- mondta a hölgy sokat sejtetően. Tudjuk, hogy a kézi munkát meg kell fizetni, de száz euróra nem gondoltam.

Gabriel Folio a verandájáról udvarias fejbólintással búcsúzott el tőlünk. Korok, századok köszöntek vissza ebben a fejbólintásban, s miközben becsuktuk magunk mögött a ház zöld kapuját, régmúlt idők szellemét éreztem elsuhanni mellettem a megállt időben. (2010)

illusztráció: a szerző fotói