Mint olyan sok ember, Judit is szerette a hasát, mely a magyar konyha ízein nevelkedett. Kedvenc ételei: a csirkepörkölt nokedlivel és tejfölös uborkasalátával, a töltött káposzta, a rántott csirke petrezselymes krumplival és a füstölt kolbász is, de a párolt zöldségek, a gyümölcsök és az édességek is ide tartoztak. Nemcsak ízüket, illatukat is szerette, amint szétáradtak a lakásban, amikor főzött. Szinte hívogatták a jelenlévőket: gyertek, kóstoljatok meg!

Szülei és korábbi felmenői örökségül hagyták a régi magyar receptek alapján készített ételeket, melyek úgy hatottak rá, mint csecsemőre az anyatej. A tányérján lévő ínycsiklandozó falatokkal nap, mint nap nézett szembe, és tüntette el száján és nyelőcsövén keresztül a gyomrába. Ezekből építkezett. Szerette őket és ragaszkodott hozzájuk, nem akart változtatni rajtuk, amitől talán maradi, vaskalapos polgárnak hatott, de ő nem bánta. Külföldi utazásai során sem tett kivételt. Nem vonzotta az ismeretlen és különleges ételek megkóstolásának lehetősége.

Férje gasztronómiai szokásaiban nyitottabb volt. Ő mindenhol kipróbálta azokat a speciális ételeket, melyeket eddig még nem evett. Igaz, az első kagylóevése közben talán több bort ivott a kelleténél – minden falatot vörösborral együtt nyelt le, mondván: a csiga úszni akar –de később már a poliphúst is kísérő ital nélkül fogyasztotta el.

Egyik nyáron Judit – a Valenciában rendezett nemzetközi, talajtani kongresszusra – férje kísérőjeként utazott Spanyolországba. Már régóta szeretett volna bepillantani e rangos, négyévente megrendezett eseménybe. Igaz, nem sokat értett az angol nyelvű szakmai előadásokból, de fülelt, látott és tapasztalt. Legjobban az esti fogadások tetszettek neki, amikor a város vagy a tartomány vezetősége látta vendégül a népes társaságot. Ilyenkor alkalma volt a spanyol nyelv gyakorlására, sok résztvevővel megismerkedett, sőt egyesekkel barátságot is kötött. A svédasztalt mindig gazdagon megterítették, és ha sokáig keresgélt, ő is megtalálta a hazai ízekre emlékeztető falatokat.

Az utolsó előtti napon szakmai bemutatókra indultak. Több helyen megálltak, ilyenkor a tudós szakemberek megvitattak egy-egy ültetvényt, talajszelvényt, vagy a tengerparti sótűrő növények életkörülményeit. Tetszett neki a narancsliget édeskés illata, a fákon aranysárgán csillogó gyümölcsök, melyek csak kéznyújtásnyira voltak, szinte kínálták magukat. Itt nem kellett sorban állni értük, mint sok éve otthon. Élvezte a tengerparti hűvös szellőt is, mely sós párát permetezett a növények leveleire. Megcsodálta az utakat szegélyező leandereket és pálmákat, amelyek itt nem virágcserépben növekedtek féltő gondoskodás mellett, hanem a természet viszontagságainak is ellenállva léteztek. A nagy melegben és a sok élmény befogadása közben észre sem vette, hogy eltelt az idő, már három óra is elmúlt. Kitikkadva és korgó gyomorral érkezett meg abba az étterembe, ahol a társaságot mediterrán ebéddel várták.

A szépen megterített asztaloknál a valenciai egyetem doktoranduszai mellett foglalt helyet. Őket már jól ismerte. Az elmúlt napokban sokat beszélgetett velük – noha koránál fogva gyermekei lehettek volna – de a dallamos spanyol nyelv gyakorlásának lehetősége, a fiatalok vidámsága és nyitottsága feloldotta a korkülönbségeket. Kölcsönösen bemutatták egymás országát, és természetesen Puskás Öcsi is szóba került. A fiatalok közül legjobban Mirta tetszett neki, aki mindig mindent tudott és latinos temperamentummal adta azt elő.

A konferencia főszervezője pohárköszöntőt mondott, melyet a jó humoráról már ismert brazíliai Karlos fejezett be. Pohárral a kezében ezt mondta és mutatta: „arriba, abajo, a centro”, vagyis: „fel, le, középre” és gyorsan a gyomrába küldte az aperitifet. A felharsanó nevetés után a pincérek azonnal tálalták az előételeket.

Először a pirítós kenyeret hozták grillezett paradicsommal. Judit ilyet még nem evett, ezért körbenézett, s amikor meglátta, hogy a helybeliek a grillezett paradicsommal megkenték a pirítóst, ő is így tett. Ezután más, ugyancsak étvágygerjesztő előételek következtek: a tapasok – melyek fogpiszkálóra tűzött falatkák voltak – majd a saját levében pácolt calamar, a rántott polipkarikák, a fokhagymás garnélanyársacskák, a panírozott éti csiga, az apró, még mozgó kishalak – melyeket a helyiek citrommal ízesítve fogyasztottak – és még sorolhatnánk a szemnek talán oly csábos falatkákat, de Judit gyomra határozottan tiltakozott. Nem kívánta ezeket az ételeket, a rák ollójának feltörését sem akarta megtanulni azért az egy falatnyi húsért, és a ficánkoló halacskák megkóstolására sem vágyott. Emlékezett még arra az esetre, amikor sok évvel ezelőtt a kubai kikötőben egy halász a késével szétfeszített egy kagylót, az orrváladéknak látszó masszát megsózta és szürcsölve felszippantotta. Akkor a látványtól Judit gyomra azonnal megemelkedett, görcsösen összehúzódott és visszaadta az elfogyasztott grillezett csirkehúst és édesburgonyát. No, ezt nem szerette volna itt megismételni.

Időnként a másik asztalnál ülő férjére pillantott és nem lepődött meg azon, hogy ő kíváncsian, de megelégedetten fogyasztotta el a felszolgált előételeket.

Amíg a többiek ették a tapasokat, a gumiszerű polipkarikákat, és ízlelgették az éti csigát, Judit gyomra morajlását csitítva szorgalmasan ette a paradicsommal megkent pirítósokat. Abban reménykedett, ha az összes tengeri herkentyűt kihozták, utána biztosan valami más, számára is fogyasztható étel következik.

Négy óra is elmúlt, amikor megjelent két pincér egy hatalmas serpenyővel – melynek átmérője egy méter is lehetett – és abból osztogatták a rizses húsnak látszó valamit.

– Na végre – gondolta Judit, – megjött, amire vártam!

Mikor a pincérek mellé értek, jó sokat kért a tányérjára, majd alaposan megszemlélte, amit szedtek neki.

Rizs, zöldségek és különböző nagyságú húsok. Ez az, amit ő is meg tud enni, rizses hús, valenciai módra. Nagy falatokat tett a szájába, és megkönnyebbülve sóhajtott fel. Már a sokadikat is leküldte, amikor észrevette, hogy asztaltársai csodálkozó szemmel néztek rá. Abbahagyta az evést, és megkérdezte.

– Mit néztek rajtam?

– Seňora, láttuk, hogy a tenger gyümölcsei előételekből nem ettél. De vajon tudod-e, hogy most mit eszel? – válaszolt végül Mirta.

– Rizses húst! – felelte Judit határozottan.

– Ez igaz, de ebben a valenciai paellaban is bőven van azokból a húsokból, amit eddig nem ettél meg.

Judit ekkor hirtelen elsápadt, pánikba esett, úgy érezte, kiszaladt alóla a szék, és most a semmiben lebeg. Rájött, hogy az imént megevett hús nem azért volt rágós, mert mócsingos, hanem, mert poliphús lehetett.

– Édes istenem, csak ki ne hányjam itt mindenki előtt! – mondta kétségbeesetten, magyarul, miközben a gyomra görcsbe rándult és emelkedni kezdett. Egy gyors mozdulattal megmarkolta a sherrys poharat, és kiitta tartalmát. A kísérlet sikerült, gyomra lassan megnyugodott, de többet már nem evett a „rizses húsból”, sőt, rá sem mert nézni.

– Sajnálom, amiért nem tudtad, milyen hús van a peellaban – kezdte mondókáját Mirta – pedig ez nagyon tápláló étel, ami ősrégi recept alapján készül. Neked ez biztosan szokatlan, de mi spanyolok szeretünk mindent, amit a tenger ad.

– Igazad van – mondta Judit – én másfajta húsokat szeretek. Nálunk is van rizses hús, de azt disznóhúsból készítik.

Gyomra hamarosan megnyugodott. Amikor a desszertet hozták, abból már kettőt is kért, majd a fagylaltból is repetázott. Végül jóllakottan kelt fel az asztaltól, örült, hogy jelen lehetett a több mint három órán át tartó mediterrán ebéden, ahol megtanulta, ami a szem-szájnak ingere, nem minden gyomornak jó.