(mondatértelmezés)

„… kellenek olyan emberek, akik értik, mi történik, elmagyarázzák az embereknek, mi történik, és segítenek felkészülni a jövőre. Akinek adott talentumot a Jóisten, annak ez a sorsa, és én örülök, hogy nem vagyok sorstalan.”

Kezdésként szögezzük le: olyan körülmények kellenek, amelyekben az emberek maguk képesek felkészülni a saját jövőjükre, értelmezve azt, ami velük történik. A jövő nem csak úgy mindentől függetlenül “jön”, hanem az emberek maguk (is) alakítják. A fenti szöveg szóhányás, annak is, aki hisz a sorsszerűségben, abban, hogy ami lesz, az elkerülhetetlen és kivédhetetlen. Mert a sors – ha van – mindenkire vonatkozik, nincsenek értők és értetlenek, ekkor a jövő nem igényel magyarázatot. Az isteni talentum sem segít, ha az események a sors által előre meghatározottak és emberi beavatkozással megváltoztathatatlanok. Ha működne a végzet, az embereknek nem lenne hatásuk önnön sorsukra, sem más emberek sorsára, akkor sem, ha ezt gondolják magukról. De nincs végzet, a jövő nem determinált fátum, hanem a ma alakuló valószínűségekből létrejövő lehetőséghalmaz. A sorstalanság nem kerülendő átok, hanem kívánatos állapot, lehetőség egy választható szabad életre. Olyan emberek kellenek, akik – másokra figyelemmel léve alakított – saját életet akarnak.

Ha nincs munka, nincs profit. Ez úgy is igaz, hogy a profit forrása az árukat előállító munka, de úgy is, hogy az áruvásárlás főleg a munkáért kapott bérből történik. A privatizáció azt (is) üzeni, hogy a munkáltatás a (magán)tőke dolga. Nyilvánvaló tény, hogy a munka alapú társadalom tőke alapú társadalom. Nem véletlen, hogy a tőketulajdon megszerzése a hatalomban lévők legfontosabb célja. Ahhoz, hogy alapjövedelem, „segélyezés” és “ingyenes” közszolgáltatások legyenek egy államban, bevételek szükségesek, ami a kapitalizmusban a közvagyon tőkeként való működtetéséből és/vagy beszedett adóból és járulékokból lehetséges. Adóalany a munka és a tőke lehet. A munkából származó vagyon adóztatása teher. A tőkét képviselő jogi személyek beláthatóan számon kérhetetlenek. Egy állam, amely nem nyújt közszolgáltatásokat, pusztán élősködő. Az állam feladata a természetes személyek, a (választó)polgárok érdekképviselete. Az “alapjövedelem” és a “szociális segélyezés” nem hitkérdés a huszonegyedik században, a globalizált és a technológiát egyre intenzívebben használó világunkban, biztosításuk elengedhetetlen kelléke a társadalmi túlélésnek.

A fantombirtoklás fogalma első rátaláláskor megfogott. Mai világunkban iszonyatos mértékű (tömeg)fogyasztáshoz vagyunk szokva, amelyről mindenki (aki akarja) tud(hat)ja, hogy csak fenntarthatatlan termelési módokkal előállítható. A kényszeres fogyasztás elfedi a tényt, hogy személyes szuverenitásunk saját szabadságunk alapfeltétele. Egyre többen vannak, akik nem ismerik fel, hogy az emberi méltóság szabadság nélkül csak illúzió. Ezt a problémát a kereszténység a “szabad akarat” fogalmával próbálja kezelni. Létező igény, hogy a méltóságot a(z állam)polgárság biztosítsa. Ehhez a polgárnak azt kell éreznie, hogy az állam az övé. Nem fantom birtoka, hanem valódi élettere. Ezért kell mindenkinek értenie, hogy a sulykolt “fantombirtoklás szerepe az, hogy kárpótolja a tulajdon nélkülieket, akik így a kedvezőtlen tulajdonviszonyok ellenére is magukénak érezhetik a rendszert.” Az idő nem birtoklás tárgya, hanem életünk talán legfontosabb dimenziója. A valódi emberkénti létezéshez nem tulajdoként, hanem létfeltételként kell tekintenünk magunkra és a világunkra.

A pénz elinflálása a piacgazdaság legkegyetlenebb fegyvere. A polgár egyénként nem tud védekezni ellene. Különösen igaz ez a csak bérből, fizetésből, juttatásból élőkre. A mindennapi élet feltételeit pénzért kapható áruk és szolgáltatások, és az “ingyenes” és “támogatott” közszolgáltatások biztosítják. Ezeket is mind el lehet inflálni. Az infláció a legalávalóbb “megszorítás”, aminek szándékos alkalmazását nehéz bizonyítani, de az nyilvánvaló, hogy egy olyan hatalom, amely a forgalmi jellegű adókra és járulékokra helyezi a hangsúlyt, nem érdekelt az infláció megfékezésében.

A naponta szembeötlő, (köz)erkölcsöt sértő jelenségek száma szinte végtelen. Államilag nem támogatnak egy alternatív energia termelő eljárást addig, míg nem az övék a vonatkozó gyártó kapacitások többsége. Előre megvesznek bagóért egy területet, amit aztán, amikor valamilyen beruházás felértékeli, többszöröséért értékesítenek. Saját értéktelen földjükre terveznek egy utat, autópályát, egyéb állami építkezést. Rengeteg hasonló ügyet lehetne felsorolni. Mind azt bizonyítja, hogy független, egymást kontrolláló – konszenzusos közjó orientált – intézmények nélkül az állam (köz)pénzmosó maffia mechanizmussá züllik. A törvények sem segítenek. A jog – jelenlegi formájában – tehetetlen, kiheréli a felelősségre nem vonható jogi személyek léte. Fontos tudomásul venni, hogy a tőkévé tett vagyonnak nincs erkölcse. A morál emberi sajátosság, nem lehet elidegeníteni a fizikai/biológiai/társadalmi személyektől. Az állam – mint eszköz – minősége végső soron csak az egyének szintjén mérhető. Nagyon csodálkoznék, ha egy egyébként mindenben teljesen gátlástalan hatalom pont a forint árfolyamon nem nyerészkedne. A mindenre kiterjedő csalárdság csak a fennálló rendszerrel együtt szüntethető meg.

(mondatértelmezés)

A szabadság egyik lehetséges értelmezése, hogy saját urunk vagyunk, vagyis nem parancsol nekünk senki. Mivel a mai növekedés-kényszeres kapitalizmust a kreált tömeg igényeken alapuló tömegtermelése tartja fenn, eltűnik a természetes sokszínűség. A konformitásra késztetés indirekt, láthatatlan kényszerítő mechanizmusainak lényegesen nehezebb ellenállni, mint a közvetlen erőszaknak. Paradox módon éppen az sarkallja az egyént különbözni vágyó önmegvalósításra, hogy egyre több lesz a világban az uniformizált, a hasonló, az azonos. Így szolgálja az ösztönös lázadás a rendszerkompatibilitást. A fogyasztói társadalom lényege, hogy a vágyakat a termelt dolgokra irányítja. Ezért, ha szabadok akarunk lenni, a “piacon” nem elérhető, “ok nélküli”, “önmagukért való” dolgokra kell összpontosítanunk energiáinkat. Bár az “uralkodó közegben” nehéz belátni, a megoldás az alkotás. Az átlagos mindennapokban boldogulás. Nem saját személyünket kell megkülönböztetni másoktól, hanem valami olyat kell nyújtani a világnak, amit csak mi tudunk. Ehhez nem megvalósítani, hanem feltárni kell önmagunkat.

kiemelt kép: Almási Lajos alkotása

(mondatértelmezés)

“A nagy nyelvi modellek például nem értik sem a kérdést, sem a választ, amit adnak. Egyszerű matematikai valószínűségek alapján generálják – nem pedig írják – a feleletet. A mesterséges intelligencia megnevezés helyett pontosabb lenne a „gépi tanuló algoritmus”, a „statisztikai alapú szöveggenerátor” vagy ezeknek valamilyen frappánsabb megfogalmazása.”

Sajátos jelenség, hogy a humán értelmiségiek sokkal “érzékenyebbek” a mesterséges intelligenciával kapcsolatos hírekre, mint a témában valamennyire otthonos reál értelmiségiek. A létező “piacgazdaság” – politikai szándékokkal kiegészülve – sikeresen maszatolta szét az értelmiség fogalmát. Tudható, hogy régebben az értelmiségre használt általános kifejezés az “intelligencia” volt. Akkoriban a “dolgozók” nem lehettek részei e csoportnak. Ma már a magukat véleményformálóknak kinyilvánítók kerülik az értelmiségi jelzőt. Úgy tűnik, hogy a regnáló “politikai hatalmak” többsége sem igényli az értelmiségi hozzáállást. Különösen nem kedvelik a realiákon (a tényeken) alapuló megközelítést. A cím arra utal, hogy a mesterséges intelligencia csak egy szellemi munkára létrehozott speciális gép. Nem véletlen, hogy a reál világból elemi dolgokkal sem tisztában lévő humán “intelligencia” gerjed mesterséges druszájára.

kiemelt kép: pixabay.com