Keresd bár újra meg újra,
ne fordulj meg, ne nézz a múltba,
mert előtted áll a végtelen,
melynek kezdete nem volt soha.
Mint szürkés-rózsaszín tüdő
ha ujjaid között sikamlik,
tapintani vágyod a semmit.
Talán egy este, vagy tétova hajnalon
a lét titkos bimbója felfakad,
átjárja illatával az életfa koronáját,
tündöklő jázmincseppeket hullatva alá.
Itt egy füge meztelen kérge felreped,
s ott mandula rügyek vágynak születni,
téli álmuk szűk ketrecéből.
Itt gyors szárnyakon repülnek álmatlan éjek.
Balra a fenyők alatt, egy üres vályú mellett
verebek versengnek, keresve morzsát
a szikkadt trágya alján.
Amott varjúk lesik az álmos kőfalat,
hol nem messze innen
magányos macska mereng magában.
Vágyna az elmúlt fénylő messzeségbe,
hajnalig csevegni régi cimborákkal,
újra látni a szikkadt, szomorú földek nászát,
és harmatos hajnalokon hallani ismét
suhanó szárnyak szívverését,
a végtelenség harmóniáját.