Bojár Cassino: Bátorságpróba (Alex történeteiből)

1944-ben Kolozsváron éltünk. Apám mérnök hadnagy volt és ahányszor áthelyezték mi mentünk utána. Alig nyolc évesen már több várost és iskolát megismertem, de arra kevés volt az idő, hogy barátokat is szerezzek. Én nem kerestem a bajt, nem voltam verekedős, de nem is szaladtam el, ha arra került a sor. Apám mindig azt mondta: történjen bármi, nem kell gatyába szarni. Ezt egy életre megjegyeztem. Félni is csak Estillától féltem. Egyrészt mert személyesen soha nem láttam (a magas kerítés eltakarta) másrészt mert rekedtes, borízű hangjától a hideg is kirázott. Ez az Estilla naponta rendre megjött úgy este öt óra tájban és már messziről kiabálta: jön az Estilla, itt az Estilla. Ilyenkor húgommal együtt rohantunk anyánkhoz, bújtunk mögé, mint a riadt malacok, ő pedig megnyugtatott minket, hogy nem kell félnünk, mert igaz hogy ez egy rettenetes boszorkány, de csak a rossz gyerekeket fogdossa össze, mert kell neki a pénz, amit a cirkuszos cigányoktól kap értük. Azok meg kötéltáncra, oroszlán idomításra fogják őket és száraz kenyéren tartják mindet. Mondhatom, a dolog teljesen bevált, ha nem fogadtunk szót anyánk csendesen megjegyezte, este behívja Estillát és megalkuszik vele a bőrünkre. Aztán már évekkel később egyszer elszólta magát és kiderült, hogy szegény Estilla csak egy rikkancs volt, aki így kínálta az Esti-lapot.Amint említettem apámat gyakran áthelyezték, így kerültünk Sopronba. Hanem a háború jött utánunk, szorított minket egyre nyugatabbra. Az Orsolya tér 4-ben volt szállásunk, amíg ki nem bombáztak minket. Időm sem volt megijedni, másnap a romok közül bányásztak ki minket. Apám ekkor a határon túl, Vöcklabruckban keresett nekünk új szállást és talált is a Braungasse 5 alatt, bizonyos Ridi asszonyságnál. A ház a Vöckla folyóhoz közel, egy vízimalom mellett állt. Két szoba, konyha, fürdőszoba jutott nekünk, ami a körülményekhez képest úri összkomfortnak számított. Ridi lencsefőzelékkel várt minket, de mindjárt tudtunkra is adta, hogy ez csak egyszer, a vendégszeretet jegyében történt, az ellátásról magunknak kell gondoskodnunk. A befogadásunk volt minden, amit értünk tehetett. Hiszen Anyánk tudott volna főzni, ha lett volna mit, de másnak sem volt. A tisztek családtagjai jegyeket kaptak, amit naponta kétszer lehetett beváltani a főtéri vendéglőben. A választék kenyérlevesből és kenyérgombócból állt, délben hús ízű, este paradicsommártással. Nehéz idők jöttek, apámnak minden leleményére szükség volt, hogy éhen ne vesszünk. Persze a háború is utolért minket, átrobogott felettünk, szerencsésen megmaradtunk.

Még a Vöcklabruckba érkezésünk utáni hetekben történt, hogy a helybeli fiúk nem találtak szimpatikusnak és úgy döntöttek megleckéztetnek. Egy nap, amikor kajavadászaton voltam észrevettem, hogy a Vöcklában pisztrángok is vannak. Ez a folyó nem volt sem széles sem mély, talán ha derékig ért, de igen gyorsfolyású, ami nem tartott volna vissza attól, hogy bele lépjek. Hanem ennek hét akadálya volt. Ez a hét akadály a környékbeli fiúk képében fogott körbe. Magam korúak voltak, de nagyon elszántak.

– Sprichst du ungarisch? – kérdezte a bandavezér.

– Ja – válaszoltam büszkén.

– Sprichst du auch deutsch? – jött az új kérdés.

– Nein – vallottam be.

– Warum nicht? – tette csípőre a kezét.

– Keine zeit gehabt, wir sind gerade angekommen (nem volt időm, mi csak most érkeztünk) – próbáltam magyarázkodni, de már jött is az első pofon. Amolyan jeladás lehetett, mert ezután mind a heten nekem estek. Ez a menet csak azért tartott három percig, mert egy arra járó felnőtt megmentette az életemet. Vérző orral ballagtam haza és éppen jókor, hogy apámmal találkozzam. Elmondtam neki mindent, ahogy történt. Hanem ő nagyobb pofont adott, mint a bandavezér, amiért nem ütöttem vissza. Ismerve kikezdhetetlen jellemét és nevelési elveit (nem kell gatyába szarni) nagyon nem lepődtem meg. Azért elhüppögtem, hogy ők heten voltak. Ezen eltűnődött, majd megbékélve közölte:

– Rendben. Akkor most így, ahogy vagy, visszamegyünk hozzájuk és elrendezzük a dolgot, ahogy kell.

A bandavezért meg is találtuk a Braungasse 17 előtt. A többiek már hazamentek. Apám felelősségre vonta és kérdezte van-e bátorsága velem szólóban is kiállni?

– Klar! – felelte magabiztosan és már indította is a következő pofont.

Csakhogy erre már számítottam. Meglepetten tápászkodott fel, de azért ismét nekem jött. Összekapaszkodtunk és nagy birkózást rendeztünk a kapujukban. Láttam, az öregem nincs teljesen megelégedve az eredménnyel, de ekkor kijöttek a fiú szülei. Apám ízes sváb nyelven elmagyarázta nekik, hogy itt most nem az van, amit látnak, hanem gyereknevelés folyik és nem szabad beleavatkozni. Amíg kikerekítette az egész történetet mi döntetlenre adtuk a meccset. Elköszöntünk és következett a Braungasse 14. Ezt már én nyertem. A harmadik bandatag az első nagy pofon után sírva szaladt be az anyukájához. Látva eltökéltségemet, a bandavezér előre ment értesíteni a többieket, ki ne jöjjenek, mert ez a magyar privátháborút indított a banda ellen. Ekkor végre hazamehettem lemosni a vért magamról.

Másnap persze első utam a folyópart volt és egyenesen a banda felé vettem az irányt. Tisztelettel húzódtak hátrébb és a vezér már messziről nyújtotta a kezét. Így lettem a helyettese és ezzel vége szakadt a koplalásnak is. A Vöckla elegendő pisztrángot adott, és amikor az osztozkodás sorrendjét is kipofoztuk egymásból, két hatalmas vadállattal állíthattam be anyámhoz. Nagy öröm volt és én jólesően ízlelgettem a betevő falatért kapott dicséret fáradságos szépségét.

Kiemelt kép: pixabay.com

Egy hozzászólás a(z) “Bojár Cassino: Bátorságpróba (Alex történeteiből)” bejegyzéshez

Hozzászólás a(z) Eszter bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kérjük adja meg a hiányzó számot *