Bojár Cassino: A titok

horse-1201143_960_720

illusztrációk: pixabay.com

Amikor 1945-ben Apámat visszahelyezték Magyarhonba, én már világot járt embernek számítottam, mind a 8 évemmel. Pedig ez még csak amolyan előjáték volt, ha a későbbi évekre, évtizedekre gondolok. Nyíregyháza volt az öreg Demeter szülővárosa, itt húzódtunk meg, mert nincs abban semmi különös, hogy a föl-földobott kő oda vágyik vissza, ahol legelébb is földobták. Meg aztán ezidőtájt itt élt Nagybátyám, Andris bá’ Ő vette szárnyai alá a családot. Ötvenes, jó eszű, jó humorú fickó volt az öreg. Tudott élni és az életet meg is tudta becsülni. Különösen a sajátját.

Góbé esze már 1914-ben megsúgta neki, hogy „Hunniában valami készül” és nem volt ínyére az uniformis, annyira nem, hogy meg sem állt a francok földjéig. Ott aztán idegen állampolgárként békésen tengette napjait egészen 1940-ig. Hanem akkor ott is készült valami, – és mert a franciák sem estek egészen a fejükre – megadták neki az állampolgárságot. Valamelyik hivatalban talán már írták is a meghívóját, holmi tartalékos szolgálatra. Csakhogy ilyen olcsón az én Andris nagybátyám sem adta, hamar felkerekedett és visszajött a szülőföldre. Visszahozta a madárlátta, friss cipó illata, még inkább a józan esze. Élt tovább, szépen békességben, mert itt meg a francia állampolgárokat nem lehetett besorozni.

Lám, milyen sejtelmes is a sors. Milyen rafináltan terelgeti az egyik embert, csak azért, hogy egy másiknak segítsen, csak hogy nekünk negyvenötben, a nyíregyházi Kiss Ernő utcában, legyen hol lennünk. Sok szép kalandom fűződik a városhoz, Andris bá’hoz, de még a fiához, Péterhez is. Talán két rövidet érdemes említeni, már csak a tanulság kedvéért.

Még 10 éves sem voltam, és mert sok háznál tartottak állatokat (hiába hívták Nyíregyházát városnak, azért akkortájt ez nem volt szokatlan, sőt) szóval ismertem és jóban voltam minden fajtájukkal. Hanem a szívem csak Veselitz Géza bácsi paripájáért, a Sárgáért dobogott. Ha csak tehettem arra vitt az utam, és reménykedve bámultam át a kerítésükön, hátha meglátom. Úgy ítéltem meg: elég felnőtt vagyok, éppen ideje, hogy megtanuljak lovagolni. A városszéli tanyákon már félannyi suttyók is vígan nyargalásztak, meg karikásoztak, az nem lehet, hogy nekem csak disznók, kutyák, csirkék jussanak. Egyébként is magyar ember lóra termett, vagy nem? Rágtam a fülét Andris bá’-nak: kérné el, csak egy napra is a Sárgát, mert hiszen jól ismeri a Veselitz családot, bejáratos hozzájuk. Elég lenne egy nap, hamar megtanulok lovagolni, aztán mindjárt más lesz a világ.

Az én Andris bá’m nem egy könnyen állt kötélnek, de – látva kitartásomat – csak beadta a derekát. Egy szép napon felkerekedett és elment lókérőbe.

Jól elidőzött az öreg, (talán poharazgattak is egyet-kettőt, míg én percenként rohangáltam a kapuhoz) de aztán csak hazatalált. Hanem sok örömöm nem volt benne. Géza bácsi azt üzente: nem adja, pláne nem kölcsön, a Sárga nem tökgyalu, hogy csak úgy kölcsön lehessen kérni.

Lesújtott a hír, erősen el voltam keseredve. Úgy éreztem magam, mint akiből elszállt a lélek s hátralévő napjait már számolni sem érdemes, hiszen attól fosztatott meg, ami férfivá teszi az embert.

Látta ezt, jól látta az öreg András és nem bírta elviselni szenvedésemet. Kihívott az udvarra, a szemembe nézett igen erősen, és mint aki most készül feláldozni lelke üdvösségét, suttogva mondta:

Itt már csak egy lehetőség van, de az igen kemény, állod-e? – A nagy misztikumból nekem csak a lehetőség csengett-bongott a fülembe és azonnal rávágtam:

Állom hát, bármit!

Akkor pedig nincs más öcsém, el kell lopni, vagy mondj le róla – lehelte rám a sátán éjsötét dilemmáját. A lélegzetem is elakadt egy kis időre, amit talán beleegyezésnek vélt, mert most már tárgyilagos hangon folytatta:

Segítek is, egy feltétellel: a te gondod lesz, neked kell etetni-itatni, szalmázni, abrakolni. Napközben aztán megülheted itt az udvarban. –

Szólni még nem tudtam, de belecsaptam a felém nyújtott tenyerébe. Az ördögi paktum megköttetett. A dolog kivitelezése meglepően simán zajlott le. Nem is csoda. Minden eshetőségre felkészültünk. Volt hozzá minden fordulatra kiterjedő, részletes tervünk, és már harmadnap adódott egy sötét éjszaka, amikor még a hold sem akart tanúnak szegődni a dologhoz.

Aztán elérkezett az első reggel, amikor belépve az istállónkba, a Sárga fordította felém a fejét. Alig reggeliztem néhány falatot, már futottam is vissza. Hanem ott András bá’ várt, vödörrel és mindenféle lószerszámmal. Akkurátusan elmagyarázta mi mire való, mit hogyan és mennyi ideig kell tennem. Bizony eltelt egy-két óra, amikor végre felülről nézhettem a Sárga csillogó, fésült sörényét. De az végre maga volt a mennyország. Aztán még délután is felülhettem (a kellő előmunkálatok véghezvitele után) majd vacsoráig elláttam az ilyenkor szokásos további teendőket, hogy a Sárga is jó érzéssel térjen nyugovóra. Így ment ez másnap is, harmadnap is. Csak addigra a kezdeti lelkesedés fogyott el. Negyednapon aztán őszintén beismertem András bá’-nak, hogy már annak örülnék jobban, ha visszavihetnénk a Sárgát Géza bácsinak. Az öreg megint a szemembe nézett, úgy, mint akkor előtte, még a szemöldökét is összerántotta, és morcosan csóválta meg a fejét:

De’jszen te akartad ! – Nem igazán tudtam mit felelni, hát nagyot fújtatva folytatta: – na, jó, hanem neked kell bocsánatot kérni. – Éreztem, hogy ez így igazságos, így van rendjén. Beleegyeztem.

Vittük a Sárgát fényes nappal, és amikor Géza bácsinak töredelmesen bevallottam a történteket, szinte meghatott, hogy egy szóra megbocsát nekem. Megígérte, hogy a hatóságoknál majd elsimítja az ügyet, mert hát ugye a feljelentést meg kellett tennie, annak az a rendje. Aztán tüzetesen körbemustrálta a Sárgát, bólintott és a helyére vezette. Örültem, hogy a búcsúzáskor már semmi harag nem nyomta a szívét. Kezet adott és megjegyezte:

Kellemesen telt ez a pár napos pihenés. –

Hiába na, gondoltam magamban, rendes népek az én nagybátyám barátai.

Sok évvel később, egy karácsonyon Andriséknál töltöttem az ünnepeket Liverdunben. Ekkor vallotta be a lókötés igaz történetét. Mert persze, hogy ki volt az találva: nekem. És hogy semmi közbe ne jöjjön azon a sötét éjszakán, Géza bácsi még a kutyáit is átvitte a szomszédba. Jót nevettünk az eseten, hanem az öreg még hozzátette tanulság képpen:

Tudod fiam, a vágyakozás gyakran szebb a beteljesülésnél, de mindég beléizzad az ember, amíg erre rájön. –

Az ígért másik nyíregyházi kalandom Andris bá’ fiával, Péterrel volt kapcsolatos.

De ebben rajta kívül főszerepet játszott egy öreg Peugeot 201-es kocsi is, ami annak idején nagybátyámékat fuvarozta haza franciából. (Csak megjegyzem, ’48-ban vissza is vitte Őket. Aki ismerte az öreget és emlékszik a két nemzet akkori bel– és külviszonyaira, jó előre bátran borítékolhatta, hogy így lesz.)

De a kalandom jó egy évvel korábban esett meg. Az ember 9-10 éves korában már sok mindent lát, hall és ért. Pláne, ha a körülmények is hozzásegítik. De azért még van tanulni valója is, feltéve ha akar, vagyis ha eléggé kíváncsi. Nem tagadom, én az voltam.

Nos a Péter, aki már elmúlt tizennyolc is, bár velem nagyon rendes volt, érthető okokból nem igazán vett komolyan. Így aztán egymás iránti érdeklődésünk meglehetősen féloldalasra sikeredett. Hanem az én féloldalamat tényleg majd kifúrta, hogy szombatonként, vacsora után, hová megy azzal a Peugeot-val, amit mindig kölcsönkért, (és kapott) az apjától. Legtöbbször csak éjfél felé tért haza, és ha megvártam sem volt hajlandó elmondani: merre járt és mit csinált. Ámbár azt mindig megígérte, hogy ha nagy leszek, én is kölcsönkérhetem a kocsit.

Bántott, hogy ennyire nem bízik meg bennem, végül is nem vagyok már óvodás. Meglesem, határoztam el. Ki is találtam, hogyan viszem végbe a nagy tervet.

Rövid tanulmányozás után rájöttem, hogy a kocsi csomagtartóját egy alkalmas eszközzel, akár egy meghajlított szöggel, belülről is ki lehet nyitni. Ily módon trójai falónak használva a jó öreg Peugeot 201-est, felkészültem a nagy kalandra. Szombaton, vacsora után, kibéleltem a csomagtartót az előre eldugott pokróccal, párnával és magamra húztam a tetejét. Kisvártatva most is jött a nagyfiú és elindultunk. Alig mentünk vagy öt percet, amikor Péter megállt és kiszállva jó nagyot füttyentett. Talán valami jel lehetett, mert nemsokára egy női hang közeledett, aztán beszálltak mindketten és mentünk tovább. Megdobbant a szívem, mert sejtettem, hogy most tényleg valami nagyfiúsat fogok megélni. Az út már eltartott vagy negyedórát is. Hallottam, hogy beszélgetnek, néha nagyokat nevettek, de a motorzajtól nem értettem egy árva szót sem. Amikor a kocsi megállt és Péter leállította a motort is, csapódtak az ajtók, majd megint a nevetgélés, de már távolabbról. A hajlított szög egész úton a kezemben volt, nem kellett keresgélni. Óvatosan emeltem résnyire a csomagtartó ajtaját és próbáltam tájékozódni. Nem volt nehéz. A holdvilágnál könnyen megismertem a sóstói makkerdőt, még azt a részét is tudtam, ahol álltunk. Péter és a lány vagy 10 méterre voltak a kocsi előtt, nem vehettek észre. Ugyan nem láttam őket, de legalább tisztán hallottam minden hangot:

Aztán van-e kedved hozzá? – kérdezte Péter.

Mihez Te? – kérdezett vissza a lányhang.

Hát ahhoz… tudod… gyere már, na… majd meglátod milyen jó az… – így Péter.

Nem, nem, szó sem lehet róla – jött a felelet bizonytalanul.

Nem akarsz…tényleg nem ?

Arról szó sem lehet – volt a válasz, de ez már határozottnak tűnt. Itt egy hosszabb szünet következett, némi matatás meg fújtatás kíséretében, majd érezhetően elfogyott Péter türelme:

Na jó – emelte meg a hangját – akkor menjél szépen haza, de Te most gyalog. –

Ezzel otthagyta a lányhangot a makkosban, beült a kocsiba, és már gurultunk is hazafelé.

Én igen elcsodálkoztam a hallottakon. Jól megjegyeztem minden szót, de sehogy nem értettem, mi ebben az érdekes, mitől olyan jó? Mert ha nem lenne az, miért csinálná a Péter, aki már nagyfiú ? Vagy éppen ettől ? Ezt így kell csinálni?

Néhány napig volt min törnöm a fejem, de semmi. Végül is úgy döntöttem: legjobb lesz, ha magam próbálom ki személyesen.

Lakott a szomszédban egy tőlem alig idősebb lány, a Katica. Beszélő viszonyban voltunk, de különösebben nem barátkoztunk össze. Engem azidőtájt még nem csábított, nem érdekelt a szoknyások fura hablatyolása, sejtelmes sugdolódzásuk, állandó és felettébb értelmetlen nevetgélésük. Nos, ez a Katica éppen alkalmasnak látszott a tervemhez. Nem is kellett sokat kapacitálnom, amikor meghívtam egy vasárnapi biciklis kirándulásra. Nekünk csak bicajunk volt, az is női, ezért gondosan előkészítettem az öreg jószágot: pokrócot kötöttem a csomagtartóra, nehogy feltörje a fenekét. Aztán eljött a várt vasárnap. Délután kitoltam a bringát a szomszédék kapuja elé és jó hangosat füttyentettem, már ahogy azt kell. Jött is a Katica és nagy heherészések közepette elhelyezkedett a csomagtartón. Megkapaszkodott a vállamon és elindultunk. Én meg nyomtam a pedált derekasan. Útközben néha mondott valamit, néha felelni is próbáltam, de főleg az utat kellett figyelnem. Meg levegőért kapkodnom Jó órát tekertem, amíg e arra helyre, ahol Péter is megállt. Még a keréknyomokat is látni véltem a fű dőlésében. De tudtam: csak akkor jöhetek rá a titokra, ha mindent, a legapróbb részletekig ugyanúgy csinálok. Miután a bringát fáradtan nekitámasztottam egy fának, előbbre sétáltam vagy 10 lépést, és amikor a lány mellém ért, feltettem neki a bűvös kérdést:

Aztán van-e kedved hozzá? –

Mihez? – nézett rám kissé csodálkozva.

Hát ahhoz… tudod ….– és már folytattam is volna, hogy: gyere már na, majd meglátod milyen jó az – de időt se hagyott rá :

Ha akarod… nem bánom – jött a válasz.

A szívverésem is elállt. Szó nem jött ki a torkomon, csak néztem rá. Az járt az eszembe, hogy ez a lány nem tudja a szövegét… most nem ez jön…. Eltelt egy kis idő, amíg meg tudtam szólalni:

Hát jó, akkor most Te mehetsz vissza a bringával, és majd én megyek gyalog.

Hazafelé volt időm eltöprengeni. Igaz, hogy nem tudtam meg a nagy titkot, de az is, hogy valóban bolond népség ez a szoknyás banda. Nem értenek ezek semmit, kár is kezdeni velük. Keserű düh marta a torkomat, de beláttam: alighanem tényleg ki kell várnom, amíg majd én is elkérhetem Andris bá’ Peugeotját.

(Az Életmese 2017. írói pályázat korcsoportjában I. helyezett mű)

6 hozzászólás a(z) “Bojár Cassino: A titok” bejegyzéshez

    1. Ha ezt Kálmán bá’ is hallhatná ott fenn … (el ne felejtsem majd elmondani neki) 🙂

  1. Kedves János!
    Az elejétől nagyon élveztem az olvasást, de a végén úgy nevettem, hogy a könnyem is kicsordult!: ))

  2. Bevallom egyszer-kétszer előfordult, hogy miattam sírt egy nő, de utólag mindig bocsánatot kértem … 🙂

  3. Nem véletlen díjazták! Akár Tímár Máté Asszonycsere elbeszélésének szintje. Élvezetes.

  4. “… a vágyakozás gyakran szebb a beteljesülésnél.”
    Egyetértek! Nagy gratuláció, a novella humora mindent visz.

Hozzászólás a(z) Rébb Terézia bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *