Nem hétköznapi teremtés volt és ez már a keresztnevéből is kiderült.
Anasztáziának hívták.
Persze van ennek magyarázata, ugyanis volt a családban egy jobb napokat látott tehetős tánti, róla nevezték el. Amikor az unokahúg született negyvenhétben, még élt a tánti és el is jött a keresztelőre. Ahogy illik, különleges ajándékot hozott az ő nevét viselő kis rokonnak, egy igazi pávatollal díszített legyezőt. De ez nem akármilyen legyező volt, mert maga Erzsébet királyné adta egyik komornájának, és egyenesen tőle került a tántihoz. Mindenki nagyon meg volt hatva, talán csak az ünnepelt nem vette elég komolyan a megtiszteltetést. Amikor meglátta a legyezőt – még ki is nyitották neki – torka szakadtából bömbölni kezdett, amivel hosszú évekre megalapozta az ajándékhoz való viszonyát.
Pedig igazából inkább a kapott keresztnév adott több okot a bőgésre. Mire elmúlt tíz, már több gúnynevet is kitaláltak neki az osztálytársai. Amikor már elviselhetetlenné vált a sok bántás, kiközösítés, az anyja keresett egy másik iskolát és kitalált egy másik keresztnevet. Így lett a neve Ana. Az új osztálytársak hamar megszerették a mindig vidám, örökmozgó, minden csínyben első, de kiválóan tanuló lányt. Korához képest igen fejlett volt, alig múlt tizenegy, amikor megjött a menzesze és ez is növelte tekintélyét. De még ennél is jobban, hogy tizenhárom évesen volt egy gimnazista fiú barátja is, amit a többi lány irigykedve figyelt és csodált. A fiú fülig szerelmes volt, még éjszakai szerenádot is adott neki, ami vidéken, akkor még nem volt feltűnő, csak szokatlan a tizenévesek között.
Ana apja két hónappal a lánya születése előtt halt meg, így az anyja életében a gyereke volt a legjobb dolog, ami történhetett vele. Gyámügyes volt a városi tanácson, sok elrontott életet, szörnyűségeket látott, nem akart újra férjhez menni, bár lett volna több kérője is. Ana kitűnő bizonyítvánnyal végezte el az általános iskolát és két legjobb barátnőjével együtt beiratkoztak a városi gimnáziumba. Megbeszélték, hogy ki mit fog csinálni a nyári szünetben. Egyikük a helyi szövetkezetben keres szünidei munkát, a másik Balatonra megy a családi nyaralóba és hívta őket is néhány napra. Ana azt mondta, még nem tudja, talán a pesti rokonokhoz viszi az anyja. Megígérték, írnak egymásnak és naplót is vezetnek, amit majd együtt fognak felolvasni. De ebből nem lett semmi. Ana ősszel nem ment vissza, egy pesti gimnázium tanulója lett, de az is csak egy évvel később, mert novemberben szült egy kislányt. Ehhez persze a hatvanas évek Ratkó korszaka is kellett. Úgy intézték, hogy senki ne tudjon a dologról, a fiú sem. Azt mondták neki, hogy a szerelme Pesten talált másik udvarlót, felejtse el, a gyereket pedig örökbe adták, lemondtak róla, Ana anyja így találta legjobbnak. Gyámügyi jártassága révén sikerült mindent csendben elintéznie.
A gimnáziumi évek hamar elteltek. Ana érettségi után nem jelentkezett egyetemre, dolgozni kezdett. Jó alakú, szép arcú, okos teremtés volt, sokan megfordultak utána, de nem voltak komoly kapcsolatai. Zárkózott lett, elvesztette korábbi szikrázó egyéniségét. Keserű tapasztalatai megóvták a későbbi veszélyes helyzetekben, nem kockáztatott. Hatvanhétben egy balatoni nyaraláson ismerkedett meg Károllyal, aki egy visszahúzódó, halk szavú, mélyen vallásos fiú volt. Gépkocsivezetőként dolgozott egy külkereskedelmi vállalatnál. Sok érdekes történetet mesélt a külföldi útjairól, emberekről, városokról, hegyekről és a tengerről. Ana szívesen hallgatta és egyre jobban megkedvelte a vele egyidős fiút. Különösen vonzónak találta, hogy nem volt erőszakos, nem nyomult, nem akart többet. Az első csókot is csak hónapokkal később váltották. Hatvannyolc tavaszán Károly bemutatta a szüleinek és a jóváhagyásukkal megkérte Ana kezét. Nem sokkal később, amikor az esküvő időpontja került szóba Károly megkérdezte Anát, volt-e már előtte férfival? Hozzátette, hogy ő még soha nem volt nővel, ezt a vallása nem engedte és ez nagyon fontos neki. Anát meglepte a kérdés, ösztönösen nemmel válaszolt. Még aznap elmondta anyjának és nagyon szerencsétlennek érezte magát. Mindketten tanácstalanok voltak. Talán a jóisten majd segít, gondolták. De a jóisten soha nem avatkozik be személyesen, ám ha segíteni akar, küld egy angyalt maga helyett. Ő volt Ana néhai apjának nővére, egy sokat tapasztalt bábaasszony, aki persze tudta a megoldást.
Hatvannyolc decemberében rendben meglett az esküvő. Csak a napjának kiválasztásában volt egy kis vita, de végül Károly engedett. Nem akartak nagy vendégséget, nagy hajcihőt. A hivatalos papírok megszerzése után egy közeli kápolnában kapták meg az egyházi áldást és egy étteremben gyűlt össze a násznép. Csak a szűkebb rokonság és Károly néhány barátja. A névadó tánti már nem élt. Pár nappal korábban kivettek egy albérleti szobát is, ahol a nászéjszakát tervezték tölteni. Nagyon jó volt a hangulat, Károly külföldi útjairól hozott márkás italokkal lepte meg a társaságot. Ő ritkán ivott, a munkaköre sem tette lehetővé, ezért hamar megártott neki. De a társaság nem kegyelmezett, itatták, szó szerint rogyásig. Hajnalban a barátai segítették lefektetni az albérletben és elköszöntek az ifjú pártól.
Késő délután volt, amikor Károly felébredt és persze nem emlékezett semmire. Félve kérdezte meg ifjú feleségét, mi történt, és az megtörtént-e? Ana mosolyogva mutatott egy vérfoltos lepedőt és nem válaszolt. Békés, különösen meghitt, örökemlékű karácsonyuk volt.
A novella az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben jelent meg. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.
Bojár Cassino
Elnök vagyok, az IRKA doyenja. Nevem Bojár Cassino. Ezt az anagrammát én csináltam, ahogy apám engem, egyikünk sem ment vele sokra. Ceterum censeo karthaginem esse delendam.
