Erdélyhez köt a gyerekkor, az emlékek, amik azzá tettek, aki vagyok. Gödöllőhöz az írótársak, az IRKA közössége.
Szeretek történeteket mesélni. Míg írok, úgy érzem, van kinek.
Szemében még a születés előtti idők köde, a mindentudás bölcsessége, amit még nem kezdett ki a mindent akarás.
Aztán lassan kezd belenőni ebbe a világba. Először híveket szerez, majd hódít és leigáz.
Hatalmas erővel jött erre a világra: a szeretettel. Megtérít mindenkit a jóság, a bizalom, a boldogság, ami sugárzik belőle.
Adni akar a világnak: mosolyt, ölelést, jövőt, reményt. Még nincs benne számítás, hogy ezért cserébe kér is: feltétlen megadást, alázatot, örök szolgálatot.
És míg van mit adnia, addig boldogan szolgálja mindenki. Hívei egyre sokasodnak, hisz benne látják eljönni azt, aki majd megvalósítja álmaikat. Akiből még lehet az, amivé ők maguk szerettek volna válni.
Ezekbe az álmokba pólyázzák, ezekről énekelnek neki, ezekre tanítják. Ezt várják tőle vissza.
Hisznek benne, és ameddig ez a hit öleli körül, addig ő a megváltó. Ő fogja meggyógyítani a sebeket, ő támaszt fel halottakat, ő vezet a Mennyország kapujáig.
Százhétmilliárd megváltó született már erre a világra.
És mégsem volt elég. Mindannyiuknak elengedték a hívek a kezét, olyan utakra kényszerítették őket, amit nem maguk választottak.
Nem adni akartak nekik, csak követeltek tőlük. Megtörték, fenyítették, megalázták őket, hogy beterelhessék őket a nyájba. Aki kilógott a sorból, azt kiközösítették. Ha mégis ragaszkodtak a megváltás útjához, a szemükbe nevettek: minek az nekünk? Mi ezen a világon megvagyunk megváltás nélkül is.
Így aztán mind a százhétmilliárd gyerekben meghalt a Megváltó.
Nem hagytuk őket, hogy belenőjenek a sorsba, ami kiválasztotta őket; hogy megváltsanak bennünket, vagy legalább önmagukat.
Március 11-ei IRKA találkozónkon vendégünk lesz Horváth Piroska festőművésznő, akinek képei már többször gazdagították blogunk képzőművészeti anyagát.
Gyertek el, nézzétek meg eredetiben is a munkáit! Azt is megsúgom zárójelben, hogy megjegyezte, senkit sem enged el üres kézzel…
Horváth Piroska: Életem
Romániában, Erdélyben születtem, iskoláimat Kolozsváron végeztem, majd Besztercén tanítottam 28 éven át biológiát, kémiát, lélektant. Néhai férjemmel, Horváth Pál magyar irodalom tanárral a város magyar kulturális életében tevékenyen részt vettünk: színjátszó kör, irodalmi kör, népi egyetem, író-olvasó találkozók.
1985 óta Ausztriában, Riedben élek, ahol megvalósíthattam régi álmaimat: utazás a nagyvilágban, más tájak, népek, kultúrák megismerése.
Irodalommal is foglalkozom, könyveket készítek. Megvalósításaim: 16 fotókkal illusztrált útirajz, 37 hangoskönyv, 7 e-könyv M. Simon Katalin költővel: Egy kép egy vers, Színek és szavak, Pillanatok, Seres László költővel: Színes gondolatok, Megyek haza, Mersdorf Ilonával: Absztrakt miniatűrök (versek), Fábián Tibor lelkésszel: Gugyerák (glosszák).
2005 óta festek. 36 tárlatom volt (22 egyéni és 14 csoportos) – 7 országban: Románia, Magyarország, Ausztria, Németország, Svédország, Olaszország, New York.
Több száz képem található magángyűjteményekben a világ különböző részein: Románia, Magyarország, Ausztria, Németország, Olaszország, Svájc, Horvátország, Svédország, Hollandia, Brüsszel, Kanada, Egyesült Államok, Ausztrália, Thaiföld, Hongkong.
Közel 70 évesen kezdtem festeni, addig azt sem tudtam hogyan kell egy ecsetet kézbe venni, azóta meg mondhatni nem esik ki a kezemből.
Nem a valóságot másolom, azt vetem papírra, amit életem során magamba szívtam, feldolgoztam és tároltam; de nemcsak az egykori élményeket, hanem azt a színes érzelmi töltetet is, amellyel mostanig őriztem őket becsomagolva, lelkem mélyében.
Hosszú életem során mondhatni gazdag örökséget halmoztam fel, melyet most nemcsak festmények, hanem regény formájában is próbálok feldolgozni.
A festés számomra terápia és szórakozás, vagy méginkább játék. Játék a színekkel, formákkal, anyagokkal.
Kísérletező festő vagyok, szeretek mindig új eljárásokat kipróbálni, különösen, ha egyik-másik már a kisujjamban van, oly sokat gyakoroltam.
Festményeim a következő kategóriákba sorolhatók: Virágok, Szirmok, Tájképek, Absztrakt munkák, Szivárvány, Kék világom, Vörös bolygó, Touch me! (a látássérültek számára kidolgozott technika), Rezgések, Misztikum, Hangulatok, Sorsok, Digitális képek, Fekete-piros, Töröljük a múltat! Agytorna, Pipacsmező, Játék a színekkel, stb. Ezek közül leggazdagabb a Virágok sorozat. Ezért a Virágfestőnő névvel illetnek.
Képeimet fénymásolva és digitalizálva, megzenésített Galériákba foglalom és CD-re rögzítem. Időtartamuk 30-35 perc. Átlag 35-45 képet, valamint azok digitális változatait tartalmazzák. Eddig 90 egyéni Galéria született és 8 közös, más festőművészekkel: a barcelonai festővel, Bluebird-el, a riedi Kubinyi Papp Rozália festővel, valamint Terényi Ede kolozsvári zeneszerzővel.
Életrajzi adataim (részben) megtalálhatók az Erdélyi Magyar KiKicsoda 2010 lexikonban.
Mióta az eszemet tudom, rossz volt a csaptelep a fürdőkád fölött. Pontosabban olyan volt, mint minden régi szerkezet: érezni és érteni kellett a lelkét, hogy együtt tudjál élni vele.
A háziaknak engedelmeskedett. Igaz, finoman kellett vele bánni. Megvolt pontosan az a vízsugár, amelynél átkapcsolt zuhanyra. És az az erő, amivel fel szabadott húzni a csappantyúját ennél a műveletnél. Ha túl gyenge volt a vízsugár, kiakadt a csap, és visszament csurgó üzemmódba. Ha túl erősen rántottad fel az átváltó gombot, akkor levált a zuhany gégecsöve. És lehetett megint javítani… Egyedül a férjem értett hozzá. Ez a kettőjük titka volt.
Mi többiek csak passzív élvezői voltunk a jótékony zuhanyzásnak.
Ezzel a szereposztással amúgy együtt tudtam élni…
Gond akkor volt, ha vendég jött a házhoz. Hiába tartottam eligazítást zuhanyhasználatból, ez rendszerint kevésnek bizonyult. A férjemnek újra és újra meg kellett javítania a zuhanyt. Én újra és újra pampogtam rajta, hogy ez nem egy állapot, vehetne már egy új csaptelepet. Mersdorf Ilona: A szokás hatalma bővebben… →
Előbb a “muszáj” partja omlott le,
aztán a “kell” is utánadőlt.
A “lehet” peremébe is hiába kapaszkodtam,
szétporladt az ujjaim között.
Ott lebegtem a semmiben,
mint egy űrhajós,
akit a nemléttől egy vékony ruha választ csak el,
amit egy mozdulat levetni.
De a Föld, az élet, egyre szebbnek látszott,
ahogyan távolodtam tőle.
Kitárt karokkal repülni kezdtem
vonzás és taszítás,
lét és nemlét határán,
időtlenül.
Az ébredés az ajtó, amin kilépsz az éjszakából. Elenged a sötétség, megint, megkönnyebbülés. De benned marad a nosztalgia, hogy elvesztettél valamit, ami csak te voltál. A világot, ami csak benned él, mint a múltad. Ahová átköltöztek azok, akiket szerettél, és azok, akiket eltemettél, vagy csak el szerettél volna felejteni. Ott élnek mind, halhatatlanul, az éjszaka végtelen barlangrendszerében, s ha arra tévedsz, véletlenül, nyugodt örömmel fogadnak, elmúlhatatlan szeretettel, és benned orgonál a boldogság vízizenéje. Ez az öröklét? Vagy csak egy múló pillanat? Mersdorf Ilona: Az ébredésről bővebben… →
Houellebecq idén megjelent könyve szenzáció lett, mert a Charlie Hebdot elleni merénylet borzongató aktualitást adott a témájának. A könyv egy olyan 2022-es Franciaországról szól, amelyben az iszlám veszi át a hatalmat, egy hétköznapi, polgári választás után.
De ez csak a látszat, hogy a könyv az iszlámról szól. Még csak nem is a politikáról, bár sziporkázóan szellemes politikai eszmefuttatások vannak benne. Mersdorf Ilona: Michel Houellebecq: Behódolás bővebben… →
Vilma mindig is tudta, hogy egyszer valami világraszólót fog alkotni. Erre készült egész életében. A nevét is megváltoztatta, hogy az nemzetközileg szépen csengjen, ha majd utoléri a világhír.
Szép és eredeti tárgyakkal vette körül magát, amelyekről úgy érezte, kifejezik belső énjét. Mivel Wilma már negyvenes éveit taposta, ez az én eléggé összetett volt. Mersdorf Ilona: Én-múzeum bővebben… →
Nemrég még ott álltam az – innen nézve – túlsó parton. Előttem volt a végtelen víztükör, amin át kellett kelnem, amit meg kellett hódítanom.
Tudtam úszni, de nem mertem nekivágni. Nem tudtam, milyen távol van a túlsó part, ahol ott van minden, amire vágyom.
Úgy gondoltam, alaposan fel kell készülnöm az utazásra.
