Már hajnalban felébredtem. Ma is valami furcsát álmodtam. Napok óta úgy érzem, éjszakánként megtörtént események részese vagyok.
Meleg, sós folyadékot éreztem a torkomban. Alig bírtam lenyelni. Felültem az ágyban, és csukott szám szegletében kicsordult a nyállal keveredett vér. Gyorsan zsebkendő után kaptam, nehogy bepiszkítsam az ágyneműt. Először azt hittem, egy zsebkendő elég lesz, de ahogy kinyitottam a számat, sugárban ömleni kezdett a véres folyadék.
Nem tudtam mire vélni, a pizsamám ujjával eltakartam arcomat, majd ijedten kiszaladtam a fürdőbe. A tükörbe nézve elképedten bámultam. Az arcomon, a hajamon, a fülem hajlatáig mindent vér borított. Víz után nyúltam, hogy lemossam magamról a rám száradt ragacsot. Mikor valamennyire megtisztítottam arcomat, kinyitottam a számat. Döbbenetes látvány fogadott.
A nyelvemből egy darab hiányzott. Mintegy két centivel volt kisebb, mint előtte. Valószínűleg leharaptam álmomban. Jól lehetett látni a felső fogam nyomait. Hányingerem lett.
Öklendezni kezdtem a mosdó felett. Epés, nyállal és vérrel keveredett sárgás folyadék tört fel belőlem, és kiesett a nyelvemből leharapott darab. Majdnem lecsúszott a lefolyóba, úgy kellett utána kapnom.
– Megvan- mondtam ki hangosan, illetve a torkomból előtörő hang „meh-mah” volt. Ennyit lehetett hallani. Érdekes módon egy szemernyi fájdalmat sem éreztem. És a vérzés is elállt. Fogtam a nyelvem darabját és beraktam a fogmosó pohárba.
Rendbe szedtem magamat, becsomagoltam a leharapott „részemet”, és elindultam, hátha valahol, valamelyik kórházban vissza tudják varrni a nyelvemet. De hogy fogom elmondani, nyelv nélkül, mi történt velem?

Tóth M. Erika: Irka alapító tag, az írást nemcsak hobbijának tekinti, mellékállásban
beszédíróként dolgozik. Szereti az abszurd, rövid írásokat, novellái és versei is tömören fejezik ki mondandóját.

„Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak”

 Vedd elő a régi, talán még a nagymamád szekrényében jobb napokat látott, csíkos szélű ruha zsebkendődet.

Most ne gondolj arra, hogy ezt a francia boríték méretűre összehajtott, finom anyagot már mi mindenre használtad, hogy bekötötted fiad vérző lábacskáját, hogy bevizezve fejedre raktad hűsítő párnaként, hogy hosszúkásra hajtva meleg sót bugyoláltál belé és egyszer így, a füledre rakva vártad az enyhülést.

Vedd elő ezt a zsebkendőt, és képzeld el, ha lettél volna egyszer is az életben olyan mérhetetlenül szomorú, hogy pillanatok alatt könnyeid átáztatták volna ezt a finom anyagot. De, te sohasem adtál alkalmat magadnak, hogy sírjál.

Nem engedtél a kísértésnek.

A vigasztalást nem a sírástól vártad, sohasem.

A boldogságodat könnyeid nem zavarták, zsebkendőd nem telt meg a búslakodás testnedveivel.

Szagolj bele a zsebkendőbe, így összehajtva. Valami enyhe megszáradt levendula illat felsejlik benned?

Hajtogasd ki a zsebkendőt, tedd magad elé, majd rakd rá az arcodra.

Érezd a simogatást, ahogy leheleted áthatol a szálak közti réseken, hűsítő érzés lepi el szemeidet, orrodat.

Vigasztalódj könnyek nélkül, add át zsebkendődet egy sírónak.

Tóth M. Erika: Irka alapító tag, az írást nemcsak hobbijának tekinti, mellékállásban
beszédíróként dolgozik. Szereti az abszurd, rövid írásokat, novellái és versei is tömören fejezik ki mondandóját.

Nem én öregszem,*

csak a kötelek mállottak szét

sós víz csapdosta testem

hajnalig, cserepes bőrömet

marta.

Nem én öregszem,

hangjuk már hörgő

halotti ének

félve közelítek.

Nem én öregszem,

a túlvilágról vajon hallani fogom őket?

*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.

Tóth M. Erika: Irka alapító tag, az írást nemcsak hobbijának tekinti, mellékállásban
beszédíróként dolgozik. Szereti az abszurd, rövid írásokat, novellái és versei is tömören fejezik ki mondandóját.

illusztráció: pixabay.com

Nagyapám lejött a képről. Reggel kávéfőzés közben történt. Te jó ég! Egyszer csak ott állt az ajtó és a hűtőszekrény között, embernagyságban. Ugyanabban a fekete nadrágban, kissé rövidre szabott zakóban, amiben már sokszor láttam őt a megsárgult fényképen, nagyanyám mellett.

– A rothadt életbe, hogy nem üt bele a kénköves mennykő! – szólalt meg. A döbbenettől egy pillanatra megállt a lélegzetem.

– Így kell köszönni? Lehetne végre finomabb, mint életében volt!

– Te ne szólj bele, nagyanyád hol van, nincs itt az a vén boszorka?

– Úgy látom, ő magára nem kíváncsi, épp elég a képen együtt lenniük, nem gondolja?

– Na, hagyjuk, van pálinkád?

– Van, de nem adok.

Abban a pillanatban megmozdult. Azt hittem álmodom vagy hallucinálok, le, vagy fölment a vérnyomásom, a franc se tudja. Elkezdte nyitogatni a szekrényajtókat, de nem találta a snapszot.

– Hűtőben tartod? Nem kéne, hidegen nem jön ki az íze.

Megtalálta. Meghúzta az üveget rendesen.

– Dohányod van?

– Nincs a házban cigaretta.

– Elég baj, elszívnék egyet.

– Ez vitte a sírba, a cigirita.

– Nem lehetett másképp, az anyám már hatévesen munkára fogott. Minden hajnalban fölrázott, hogy Józsikám, aranyom kejjé fő, mer menni kő, és számba nyomott egy cigarettát, hátha úgy nagyobb kedvem lesz kimenni kondáskodni. Sohasem szerettem disznókat őrizni. Mind büdösek voltak, piszkítottak mindenfelé, nem lehetett úgy végigmenni a falun velük, hogy ne rondítottak volna az utcára.

– Meddig akar itt maradni? – Tudom én? Azt hiszed?

– Magának senki nem parancsolt se életében, se most.

– Nem is.

– Eljutott Isten színe elé?

– Én? Egy fészkes nyavalyát, nem is akarnék, minek az nekem? Nem mondom, azé’ jó helyre kerültem, lehet kártyázni.

– De jó dolguk van ott, a nem is tudom, hol. Mit játszanak?

A novella folytatása az Irka 10 jubileumi kiadás c. kötetben olvasható.

Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.

Ára: 2000 Ft

illusztráció: pixabay

Már nagyon unom anyám állandó zsörtölődését. Tegyél rendet, mosakodj meg, tedd rendbe a körmöd, hogy nézel ki már megint, mi van rajtad – és ehhez hasonlóak. Egy nyári szünet miért nem telhet úgy el, hogy nem kell csinálni semmit. Nem azért szünet? De nem, anyám szerint nem. Még jó, hogy nincs mindig itthon. Kétnaponta jár dolgozni, váltásban. Addig van nyugtom, míg ő távol van. Akkor aztán délig az ágyban vagyok, gyorsan befalok valamit és irány a part. Nekem nincs testvérem, sőt igazából senkim sincs, mert anyám a válás után egyedül akart új életet kezdeni. Így kerültünk ide a parti kisvárosba, mi ketten. Senkit nem ismerünk még, barátaim nincsenek, mert nyári szünetben nehéz ismerkedni. Majd a suliban, ősszel. De nekem így is jó. Annyira izgalmas a tenger. Három hete, hogy ideköltöztünk, de még nem múlt el nap anélkül, hogy ne láttam volna a tengert. Lehet, hogy a tenger fog bennünket kihúzni a nyomorúságból. Lehet, hogy egy napon találok valamilyen értékes kincset. Kidobja a hullám, én pedig éppen ott állok a parton, a szokásos helyemen, a sziklák tövében és egyenesen a lábamhoz sodorja a víz. Egy elsüllyedt hajó rakománya partot ér. És én ott leszek, ott leszek, hogy az enyém legyen.

Elég lenne egy levél is melyben az áll, az írás megtalálójának százmillió rubelt ajándékozunk, csak el kell menni érte Moszkvába. Ennyi és semmi több nem kell. Palackban érkezhetne az írás.

Már napok óta harsány hangok hallatszottak a domboldal felől.

– Hozzad már Petikém, hozzad már, sose leszünk készen!

– Milyeneket kértél? Ez vastagnak számít?

– Már mondtam Petikém, hozzáméred a lábadhoz, ha olyan vastag, hozzad.

– Nem lesz gond Kapa, ha tüzet gyújtunk?

– Nem, nem lesz gond, ne aggódjál.

A faluban gyorsan terjedt a hír, egyesek már füstöt is láttak felszállni az elhagyott barlanglakásokból.

– És az sem lesz gond, ha a hiénák megérzik a sült hús szagát?

– Itt nincsenek hiénák, te állat.

–  Kapa, de ha mégis vannak, akkor elfutunk?

–  El, akkor elfutunk. Hova futnánk Petikém, hova? Ide jöttünk, itt fogjuk leélni az életünket.

– Nem is megyünk vissza a városba soha?

– Értsd meg, itt fogunk lakni, itt fogunk főzni, mosdani, mindent itt csinálunk. Itt élünk majd az erdő közepén, fogunk nyulakat, megsütjük…

– Megesszük.

– Igen, megesszük.

A hangoskodásból gyorsan rá lehetett jönni, hogy két férfi költözött a falu szélén üresen álló barlanglakásokba. Úgy tűnt, nehezen megy nekik a beilleszkedés. Sanyi bátya már megleste őket, régi deszkákból próbáltak padokat ácsolni, de Sanyi bátya szerint „kutyábul nem lesz szalonna”.

– Kapa, segíts már!

– Petikém, engedd már el az istenért. Miért nem teszed már le a büdös francba?

– Ide?

– Hát hova a megmeredtbe lehetne még letenni?

– Kapa ne idegeskedjünk, azt mondtad, itt nem fogunk idegeskedni, azt mondtad itt béke, nyugalom vár ránk.

– Az lesz Petikém, az lesz, csak kurvára be kell rendezkedni a nomád életre, érted?

A teljes novella elolvasható a Darwin parázik c. Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.

Ára: 2 700,-Ft

Horváth Piroska: Rejtett kincsek

Tóth M. Erika: Bubó mese

Bubó egész éjjel dolgozott, öblös foteljében éppen csak megpihentette fájó hátsóját, amikor könnyű szárnysuhogást hallott. Mire kikászálódott odújából, már csak az elsuhanó szürke árnyat látta.
A szokásos reggeli erdei összejövetel előtt Csóri szarka repülte körbe az erdőt, hírt adva a fontos eseményről, hogy a mai találkozót senki el ne mulassza. Kettőt csörgött Bubó odúja előtt, és sietve távozott, illatfelhőt hagyva maga után. Tóth M. Erika: Bubó mese bővebben… →

Melegem van. Irtózatosan melegnek érzem minden porcikámat. Nem izzadok, csak a forróság jár át. Arra gondolok, végül is szeretem a meleget, már hozzászoktam.
Évekkel ezelőtt fejlesztettem ki ezt a képességemet, amikor magamra maradtam. Őrülten szerelmes voltam Igorba, ő meg elhagyott. Persze egy másik nő miatt. Belázasodtam akkor, feküdtem 40 fokkal a testemben, és jó volt. Azt mondtam magamnak, megtisztulok a tűzben és elégetem a múltat. Így lett. Ki kellett szaggatnom a hozzám tapadt szálait, szó szerint éreztem amint egy-egy igordarabot ¬– így neveztem el a bennem lévő, megmaradt szálakat –kitépek izzó testemből. Főleg a nyakamban éreztem ezeket az igordarabokat. Tóth M. Erika: Sz. bővebben… →