Gyakran vannak ízületi fájdalmaim. Elhatároztam, hogy igénybe veszem az “egészségügyet”. Átküzdöttem magam az “intézményes szűrőkön”. Független vélemények erősítették meg: kopott a csípő ízületem. Nem akarok operációt. Mindent kipróbálok, ami anélkül megtehető. De nehéz alternatív gyógymód információhoz jutni, bár jó pénzért rengeteg az ajánlat. Kicsit javult az állapotom, de kiderült, hogy a műtét – ami mára rutin jellegű – előbb-utóbb elkerülhetetlen. Úgy döntöttem, a társadalombiztosított közegészségügyet választom. A csak háziorvosi beutalóval látogatható szakorvos kórházi beutalójának megszerzése egy hónapba telt. A kórházi vizsgálatra három hónapot kellett várnom. A kiválasztott kórházi orvos a számomra kijelölt állami kórházon kívül számos magán intézményben végzi a nekem szükséges műtétet, ezt ő maga erősítette meg, amikor vizsgálat után műtétre előjegyzett. A címbéli mondat elhangzása után – kérésemre – kaptam tőle ajánlatot magánkórházi megoldásra. A legolcsóbb hat hónapi nettó átlagkeresetbe kerül akkor, ha előtte a szükséges előkészítő vizsgálatokat közintézményben végeztetem. Erre a várakozás nem több mint öt-hat hét.

A mai társadalom vezető elitje vagy tőke-, vagy járadékvadász, sőt többségük mind a kettő. Ez azt jelenti: alapvető törekvése, hogy vagy profitból, vagy járadékból éljen. A profit tőkejövedelem, a járadék valamilyen monopólium jutaléka. Az a közös bennük, hogy nem munkajövedelmek. A nyugdíj hosszú évek folyamatos befizetésével felhalmozott járadék. A fiatalok nem nyugdíjat akarnak, hanem az őket – és mindenkit – megillető részt a társadalmi profitból és járadékból. Például a kő természeti/társadalmi közvagyon, így a kőbánya jövedelme – úgy is mint halmozható profit – járadék jellegű, nem teljesítményhez kötött. Egy csalárd közbeszerzés – mint közpénz költés – járulék forrás a “megvalósítónak”. Egy köz által fizetett “pofára” adott állás szintén az. A “munka” csak szabadpiacon “működik”, ami nem létezik. A címmondat egyébként egy olyan politikus szájából hangzott el, aki jelenleg is legalább fél tucat olyan “járadékos pozíciót” tölt be, amelyek egyenként egy-egy ember megélhetését biztosíthatnák.

illusztráció: pixabay.com

A kommunikációban relativizmus uralkodik. Sokan megkérdőjelezik maguknak a tényeknek létezését. Pedig tények vannak. A kijelentés, mint tény, hogy aki nem eszik-iszik, az éhen hal, nehezen cáfolható. Az elmondható, hogy a tényeket leíró törvényszerűségek valószínűségi- és nem bináris (igen/nem) logikán alapuló jellege sem könnyíti meg a megértést. Ugyanakkor a többség elfogadja, hogy repülni veszélytelenebb, mint autózni, akkor is, ha a repülőbaleseteket kevesebben élik túl, mint a gépjárművekét. De a címmondatban nem tényekről van szó, nem is arról, mit nevezünk annak, hanem arról, az elit azt mondja-e, amit a tömegek hallani akarnak, vagy azt, amit tapasztal. Az elitnek akkor van “jogosultsága” a kiválásra – akkor kiváló – ha képes az általa felismert igazságokat a tömeg számára tolmácsolni. Ha a tömeget fel/meg tudja világosítani. Aki azt mondja a tömegnek, amit hallani akar, az nem vezeti, hanem félrevezeti, többnyire azért, hogy kihasználva uralni tudja. Nincs ez másképp a coviddal sem.

illusztráció: pixabay.com

A mai politika a manipulációs technikák küzdelme, nem a társadalmi alternatíváké. A lázadás az alávetettek reakciója valamilyen látható elnyomás és megnevezhető elnyomók ellen. Oka olyan külső kényszer, ami a lázadót korlátozza, és amiről azt gondolja, hogy az saját maga és a társadalom fejlődésének, haladásának akadálya. Az ilyen egyéni felindulásokból jön össze – néha – a felkelés, a forradalom. Egy Porsche vagy egy úszómedencés villa megszerzésének igénye nem válik lázadási okká. A lázadásért – mint állam elleni cselekményért – mindenhol súlyos börtönbüntetés jár. Bárhogy is közelítünk a témához, azt találjuk, hogy a “mai fiatalok” nem igazán lázadnak. Kérdés, hogy miért nem? A magyarázat biztosan nem az, hogy létező valóságunk minden világok legjobbika. De az jól látható, hogy a mediatizált tömegkultúra eluralkodásával az ifjúsági nonkonformizmusból fogyasztói attitűdöt kreált a mindent eluraló “marketing”. Ahhoz, hogy az érintettek spontán elégedetlenségüket azonos társadalmi helyzetként tudják azonosítani, át kellene látniuk az elidegenítő manipulációs mechanizmusokon.

illusztráció: pixabay.com

A kormány befagyasztotta a kristálycukor, búza finomliszt, napraforgó-étolaj, sertéscomb, csirkemell, 2,8%-os tehéntej (és a csirke far-hát) árát. Mindezt egy “piacgazdaságban”, ahol éppen “tőkét” gyűjt a hatalmon lévő elit. A várt “veszteség” a profit több mint tíz százaléka. Az állami támogatással épült szállodai árak nem lettek befagyasztva. A turai kastélyban ma 750 kg cukor árába kerül egy éjszaka. Mivel “az októberi árakra még senki nem panaszkodott”, azokat – a különböző “boltokban” – az akkori árszinten merevítették ki. Nem véve tekintetbe, hogy a termékeknél minden boltban – minőség szerint is – lényeges az áreltérés. Kedden reggel az egyik nagyáruházban az ügyfélszolgálaton a vezetővel “alkudtam” egy hibás termékre – aki 20 %-ot engedhet -, amikor megjelent egy KSH árfelmérő. Szerdán bejelentették az árbefagyasztást, ami az előző nap kihirdetett választási időpontig biztosan marad. Én nem cukrozok, nem iszok tejet, nem habarok, köszvényes vagyok, így egyáltalán nem fogyasztok a fenti termékekből. Csak olajat veszek néha, mert nem mindenki szereti, ha zsírral készítem az ételt.

illusztráció: pixabay.com

illusztráció: pixabay.com

Az időskori megélhetést Európában mindenhol nyugdíjrendszer biztosítja. Ez vívmány, mert az öregeket megszabadítja a kegyelem-kenyértől, attól, hogy terhet jelentsenek. A nyugdíjrendszer – öngondoskodásként! – megoldás a gyermekkel nem rendelkezőknek is. Az ellátás maga azonban nem korlátozódhat pénzre. Az élet késői szakaszában mindenkinek szüksége lehet speciális személyes szolgáltatásokra. A magyarok többsége szerint az állam dolga az idősgondozás biztosítása. Ugyanakkor ma az idősek többsége egyedül él és semmilyen szolgáltatáshoz nem jut. Az igazi kérdés, hogy mit jelez ez ott, ahol a személyes szolgáltatások – köztük az idősgondozás – elenyésző mértékben jelennek meg a nemzeti termékhez (GDP) való hozzájárulásként, inkább „családi ingyen-munkát” feltételeznek. A harmonikus öregkor biztosítása egy idősödő társadalomban – mint a miénk – különösen nem egyszerűen nyugdíjkérdés, hanem az állam intézményei és szolgáltatásai működésének komplex újragondolását, az erőforrások másfajta felosztását igényli és egyfajta “jólét” újraértelmezést.

illusztráció: pixabay.com

Az infláció az, hogy egy rendelkezésre álló pénzmennyiségért holnap kevesebb reál dologhoz lehet hozzájutni, mint ma. A pénz értékvesztése nem “természetes” folyamat, hanem következmény. Ha megjelenik valaki túlköltekezését mindenki fizeti meg. Inflálódni csak pénz tud, mert az inflálás lehetőségét a pénz léte teremti meg. Az infláció a fedezetlen “pénztömeget” likvidálja. Eszköze az áremelés. A mai pénzvilág uralta “gazdaságban” még a pénz maga sem értékálló. Ha ma beteszek egy készpénz összeget egy banki folyószámlára, akkor onnan annál kevesebbet tudok csak kivenni. Ezt azzal magyarázzák, hogy a “számlavezetés” – mint a pénz rendelkezésre állásának biztosítása – gazdasági szolgáltatás, aminek ára van. Érdekes módon a munkaerő rendelkezésre állásának biztosítása – vagyis az élet – árral bíró gazdasági szolgáltatásként való értelmezése nem merül fel. Az, aki, ha pénzhez jut azt azonnal elkölti, kivédheti az inflációt. Az sem lesz áldozata, aki – pénzt nem – csak javakat fogad el “munkája” fizetségeként. Ma az informatikai eszközök már lehetővé teszik a reáliákban elszámolást.