Ujj Béla bejegyzései

bonyolult kérdésekre egyszerű válaszok

“… nem mondja az embereknek, hogy bonyolult kérdésekre vannak egyszerű válaszok…”

(mondatértelmezés)

Azt a politikust, aki ma a fent leírt módon viselkedik, biztosan nem választják meg. Ez a tömegdemokrácia legfőbb problémája. Hiszen minden józan ember tudja, hogy az összetett problémák komplex megoldásokat igényelnek. Tanulságos a gordiuszi csomó esete. Akkoriban azt jövendölték, hogy az uralkodhat Kis-Ázsia felett, aki ki tudja oldozni az egy szekéren található komplikált bogot. A legenda szerint Nagy Sándor egy darabig nézte a csomót, majd kardjával szétvágta. Minden eszét használó meg tudja különböztetni a kibogozást az elvágástól, mégis ez a mód, amit megoldásként tálaltak fel a publikumnak. Éppen ez a hamis sallangmentesség – mint megközelítés – az, ami elvezetett a faék egyszerűségű megoldásokat hazudó politika uralmának korába. A legendának (állítólag) volt másik változata, amiben – ismerve elkészítése titkát – Nagy Sándor egyszerűen kihúzta az ereszték szeget, és vágás nélkül oldotta meg a csomót. Nem nevezhető véletlennek, hogy nem az utóbbi változat terjedt el. Nehéz megállapítani, hogy a hatalomra törők bonyolult ügyek kezelésére való alkalmatlansága, vagy a közemberek egyszerű megoldások iránti vágyódása az, ami jobban gerjeszti a “szétvágásos” megoldásokat.

“a magyar politikai kommunikáció részben a konfliktusépítésre épül”

„… a magyar politikai kommunikáció részben a konfliktusépítésre épül. Úgy tudunk keresztülvinni üzeneteket, ha konfliktusos törésvonalakat keresünk és ezt meglovagoljuk.” (mondatértelmezés)

A címbéli mondat nem gonosz ellenzéki kritika, hanem a kormányon lévők stratégiájának kifejtése. A nemlétező ellenség elleni mozgósítás és vele harcra buzdítás nagyon régi és bevált uralmi eszköz. Ehhez elengedhetetlenül szükséges valamilyen álkonfliktus. A dolog kedvelt módja, hogy a propaganda olyan identitás elemeket sulykol az emberek tudatába, amelyek ütköznek a környezet sajátosságaival. Ennek tipikus példája a valamiben megnyilvánuló felsőbbrendűség érzet, ami különösen akkor válik veszélyessé, ha üldözési mániával is társul. Fontos elem, hogy mindenképpen kerülni kell minden diskurzust, vitát, ami nem manipulálható saját érdekek szerint. A más véleményt képviselők csak statisztaként vagy biodíszleteként tolerálhatók. Pedig nyilvánvaló, hogy aki “konfliktusos törésvonalak” kreálásával akarja feltenni magát a hazai, az európai és a világpolitikai térképére, az nagyon nagy valószínűséggel nem barátokat, de még csak nem is lehetséges partnereket, hanem előbb-utóbb valódi ellenségeket szerez. A “műkonfliktus huszárok” nagyon könnyen igazi ágyútűzzel találhatják szemben magukat.

“Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.”

(mondatértelmezés)

Ma népszerű kijelentés, hogy semmi sincs ingyen. A címbéli mondat ennek régi formája. Eredete az, hogy Jézus sírjára fizetett római zsoldos katonák vigyáztak. Pedig nem igaz, hogy mindennek ára kell legyen. Az ingyenesség nem valamiféle megfontoláson, ideológián alapuló kegy, hanem „a természetes” állapot. A természet nem állít elő árukat. Az árutermelést és a hozzá kapcsolódó munkát, tőkét és pénzt, az ember alkotta. De még a sok évezredes emberi történelemben is csak a pár százéves kapitalizmus tette “gazdasági törvénnyé” az árat. Szerencsére még ma sem minden áru, és még annak sem kell feltétlenül árunak lennie, ami ma azzá vált. A javakat a társadalomban élő emberek állítják elő, saját maguknak. A globálissá vált “árutermelés” elkülönülő, szuverén, külön kezelhető színterei az államok. A 70 000 milliárd forintot közelítő magyar nemzeti jövedelem több mint fele, majd 40 000 milliárd forint a költségvetésbe kerül. Az állam “költi el”. A maradék az (un.) piac. Egy magyar polgárra – akinek “köztulajdona” az állam(!) – hat és félmillió forintnál több nemzeti jövedelem esik, az állam ebből négymilliót központosít. Nem nehéz belátni, hogy már ma is sokkal több dolog lehetne(!) ingyen, mint amiért fizetni kell.

Kellenek olyan emberek, akik értik, mi történik

(mondatértelmezés)

„… kellenek olyan emberek, akik értik, mi történik, elmagyarázzák az embereknek, mi történik, és segítenek felkészülni a jövőre. Akinek adott talentumot a Jóisten, annak ez a sorsa, és én örülök, hogy nem vagyok sorstalan.”

Kezdésként szögezzük le: olyan körülmények kellenek, amelyekben az emberek maguk képesek felkészülni a saját jövőjükre, értelmezve azt, ami velük történik. A jövő nem csak úgy mindentől függetlenül “jön”, hanem az emberek maguk (is) alakítják. A fenti szöveg szóhányás, annak is, aki hisz a sorsszerűségben, abban, hogy ami lesz, az elkerülhetetlen és kivédhetetlen. Mert a sors – ha van – mindenkire vonatkozik, nincsenek értők és értetlenek, ekkor a jövő nem igényel magyarázatot. Az isteni talentum sem segít, ha az események a sors által előre meghatározottak és emberi beavatkozással megváltoztathatatlanok. Ha működne a végzet, az embereknek nem lenne hatásuk önnön sorsukra, sem más emberek sorsára, akkor sem, ha ezt gondolják magukról. De nincs végzet, a jövő nem determinált fátum, hanem a ma alakuló valószínűségekből létrejövő lehetőséghalmaz. A sorstalanság nem kerülendő átok, hanem kívánatos állapot, lehetőség egy választható szabad életre. Olyan emberek kellenek, akik – másokra figyelemmel léve alakított – saját életet akarnak.

Ujj Béla: “Magyarország egy munka alapú gazdaságot épít, és a kormány nem hisz az alapjövedelemben és a szociális segélyezésben sem” (mondatértelmezés)

Ha nincs munka, nincs profit. Ez úgy is igaz, hogy a profit forrása az árukat előállító munka, de úgy is, hogy az áruvásárlás főleg a munkáért kapott bérből történik. A privatizáció azt (is) üzeni, hogy a munkáltatás a (magán)tőke dolga. Nyilvánvaló tény, hogy a munka alapú társadalom tőke alapú társadalom. Nem véletlen, hogy a tőketulajdon megszerzése a hatalomban lévők legfontosabb célja. Ahhoz, hogy alapjövedelem, „segélyezés” és “ingyenes” közszolgáltatások legyenek egy államban, bevételek szükségesek, ami a kapitalizmusban a közvagyon tőkeként való működtetéséből és/vagy beszedett adóból és járulékokból lehetséges. Adóalany a munka és a tőke lehet. A munkából származó vagyon adóztatása teher. A tőkét képviselő jogi személyek beláthatóan számon kérhetetlenek. Egy állam, amely nem nyújt közszolgáltatásokat, pusztán élősködő. Az állam feladata a természetes személyek, a (választó)polgárok érdekképviselete. Az “alapjövedelem” és a “szociális segélyezés” nem hitkérdés a huszonegyedik században, a globalizált és a technológiát egyre intenzívebben használó világunkban, biztosításuk elengedhetetlen kelléke a társadalmi túlélésnek.

Megbocsátható-e Istennek a populizmus?

Kinek a tragédiája/komédiája, ami van? (EMBTRAG-Keressétek az Urat, amíg megtalálható!)

Ujj Béla színikritikája

Madách Imre Az ember tragédiája tinédzser korom egyik kedvenc drámája volt. De ahogy múlt (felettem?) az idő, egyre több kétségem támadt vele kapcsolatban. Azért időnként újra meg újra megnéztem színpadra állítási kísérleteit. Utoljára a Jankovics Marcell animációs változatával próbálkoztam, úgy tíz éve. Azóta nem.

Az ember tragédiája több mint százhatvan éve jelent meg. A magyar drámák közül az egyik legtöbbet játszott darab. A művel való első találkozásomkor nem zavart nyelvének archaikussága. Akkor még kihívásnak fogtam fel (mindent!), amit nem könnyen értettem. Később már fogyott a (vonatkozó) türelmem. A Katona József Színházban nemrég bemutatott EMBTRAG előadást talán éppen azért választottam mégis magamnak születésnapi ajándékul, mert olvastam, hogy Nádasdy Ádám – akinek nyelvhez való viszonyát osztom – “lefordította” mai prózára.

Bármi is inspirálta Madáchot a monumentális “történelmi” tabló megalkotására, maradandó megfogalmazása lett az ember saját létezése értelmével kapcsolatban felmerülő kérdéseinek, kétségeinek. Ha mindent isten teremtett, akkor felelőssé tehető-e mindenért, ami lett/van? (Vagy inkább felejtsük el, mint felesleges absztrakciót?) Ha tételezzük Istent (ahogy Madách tette), és Ő maga az időtlenség, akkor Lucifer az idő, ami (talán) az egyetlen olyan dimenzió, amely nem felfogható örökké létezőnek. A haladás, mivel időben történik, szintén értelmezhetetlen az örök Egy felől nézve, pedig ez az ember talán legfontosabb (nem materiális) mozgatóereje. Ezt ragadja meg hatásosan a szerző bizonyítva, hogy az igazi remekmű nemegyszer túlmegy alkotója szándékán.

A Madách Tragédiája a duális, kauzális gondolkodás lehetetlenségének és tehetetlenségének grandiózus példázata. A mechanikai világképe – amin az emberiség máig nem igazán tud túltekinteni – a kvantumfizika korában is része a valóságnak, de nem elég a létezés teljes megértéséhez. A dolgok túl egyszerűsítésére kiváló példa, ahogy sokan a nemiségről gondolkodnak (ma is). Egy emberi személy nyilvánvalóan sokkal bonyolultabb “nemi spektrummal” bír, minthogy besorolható lenne a nő vagy férfi (duális) kategóriájába, mégis ez a nézet próbál dominálni elutasítva minden pontosító finomítást. A komplexebb megközelítés igényét jelzi, hogy az EMBTRAG-ban mind Istent, mind Lucifert nő alakítja. (Ráadásul anya és lánya!)

Az első (három) és az utolsó keretszínek bekerültek az EMBTRAG változatba is. Az előadás a történeti színeket egyrészt leegyszerűsítette, másrészt nyelvileg és tartalmilag közelebb hozta a mához. (Szándékosan nem használom az aktualizálás szót.) Ezt úgy tette, hogy nem sérült azok eredeti szelleme.

Székely Kriszta rendező, miközben értelmezi a madáchi szöveget, megtartja az eredeti mű gondolati lényegét, ebben a kényes egyensúlyteremtésben partnerre találva mind Nádasdy Ádám “mai prózára fordítóban”, mind Szabó-Székely Ármin dramaturgban. Az ábrázolt gondolati dualitások a kezdő keretszín(ek)ben az Isten – Lucifer, teremtő – teremtés, Isten – Ember, Paradicsom – Ember diskurzusokban, a “történeti” színekben az egyén – tömeg, test – lélek, mai én – múltbeli én, mostani eszmék – meghaladott eszmék, elmélet – valóság, tudás – hit fogalompárok ütközése által jelennek meg. A (le)záró keretszínben a kétségbeesés – remény néz farkasszemet egymással. Eredendő “problémája” a Tragédiának a befejezés “földhözragadtsága”.

A cselekmény állandó díszletéül egy kivilágítható, üveges (áru)vitrinek által uralt tér szolgál, közepén egy körüljárható pulttal. Ez az időtlen szupermarket, ami (a jelmezekkel együtt) Izsák Lili munkája, kis változtatásokkal képes felidézni a szerző által bejárni kívánt összes helyszínt. A szereplők ruhái is időn és téren átívelően jelképesek.

Az előadás pazar színészgárdát mozgósít. (Igaz, a Katonában könnyű jól meríteni.) Szirtes Áginak az Úrként sikerült megfosztania Isten figuráját a poros, közhelyes sallangoktól. Pálmai Anna rendkívüli beleéléssel képes úgy ábrázolni az árnyékként mindenhol jelenlévő Gonoszt, hogy nem prédikált példázatként, hanem megtapasztalt jelenségként áll elénk. Az a manapság bevett színreviteli megoldás, hogy egy ábrázolt személy változása nem a játszó színész maszkírozásával, hanem többes szereposztással valósul meg, bevált. A fiatal Ádámot Lengyel Benjámin, a középkorút Elek Ferenc, a meglettet pedig Bezerédi Zoltán alakítja. Mindhárman legjobb saját képességeiket adva bújtak bele az “első ember” nem könnyen megjeleníthetőre formált figurájába. Mentes Júlia hamvas, Rezes Judit érett Évaként méltó társnak bizonyulnak. (Annak ellenére, hogy Madáchnak nem erőssége az árnyalt nőábrázolás.) A többi megjelenő alakot életre keltő stáb tagjai: Béres Bence, Bodnár Erika, Gloviczki Bernát, Jakab Balázs, Kanyó Kata, Pásztor Dániel, Rajkai Zoltán, Ujlaki Dénes, kivétel nélkül nagyszerűen formálják magukra a kapott (sok esetben újragondolt) figurákat.

Meg kell említeni, hogy a csoportos mozgások látványa különleges élményt adott. A Vadas Zsófia Tamara koreográfiájára épülő, a darabot indító és a színeket összekötő mozgásszínházi “betétek” jelentősen támogatták a hatást. Ugyanez mondható el Török Marcell belógó monitorokon megjelenő videó betéteiről, a Juhász András és Pető Gergő által létrehozott fényhatásokról, és a Csizmás András és Fodor Tamás játékhoz rendelt zenéiről és hangeffektektjeiről.

A több mint három óra “történelmi játék” gyorsan eltelt. A jól lezárt részek után, a két szünet jó alkalom volt az elgondolkodásra. A darab végén a hálás közönség többször is visszavastapsolta a láthatóan kedvvel játszó színészeket.

Ez az előadás annak a felismerésnek a tudatában készült, hogy az isten teremtette mechanisztikusan determinált világ, amelyben a valóság és annak grammatikai interpretációja sajátos logikán kívüli kapcsolatban van egymással, és ahol az ember dolga, hogy “küzdjön” és szolgálja-tisztelje az isteneket, nem restaurálható.

Az, hogy a szerző nem talált olyan felmutatható tudást, ami segíthetne az Embernek, nem zavarta a művét interpretáló társulatot abban, hogy azért megkíséreljen valamiféle “tanulságot” felmutatni a küzdés értelmeként. Végül is Madách a művében feltárt (lét)ellentmondásokat (jobb híján) az ember egyik fő evolúciós mozgató erejével, a szaporodási kényszerrel “oldja fel”. Ebben az előadásban is változtatás nélkül hangzik el a jól ismert mondat: “Anyának érzem, óh, Ádám, magam.” Isten ezzel (az akár demagógnak is nevezhető) kifejlettel “gyűri le”(?) Lucifert. Ez van, sugallja a színpadra állító, ezt kell szeretni, teszi hozzá a néző. Ma, mikor már több mint nyolc milliárd ember terheli a földet, a “létkérdések” megválaszolásának következő generációra hárítása nem lehet megoldás. Már nem elég “bízva bízni”. Az EMBTRAG előadás (saját kialakult előítéleteim ellenében is) azt bizonyította, hogy a Tragédia annak ellenére, hogy egy maitól sokban különböző korban, akkori világnézet által inspiráltan, egy nehéz életet élő szerző tollából született, ma is átélhető, aktuális figyelemfelhívás arra, hogy az embernek dolga van a létezésben. A Katona József Színház szájbarágós agitáció nélkül is képes eljuttatni Madách Imre keserű “üzenetét”. És (talán) hozzá tud járulni ahhoz is, hogy ne „a világ az ember nélkül kezdődött, és az ember nélkül fog véget érni” summázatban összefoglalt pesszimizmus uralkodjon el rajtunk, akkor sem, ha ma már egyértelmű, hogy az istentételezés (vélelmezett) populista pozitivizmusa kevés a túléléshez. Gyökeres változ(tat)ás kell. Nem elég, ha nézők vagyunk, fel kell menni a színpadra, és aktívan be kell kapcsolódni az (élet)játékba.

kiemelt kép: a színház honlapjáról

“… ahhoz, hogy valaki szerződéses formában áruba bocsáthassa a saját munkaidejét, elengedhetetlen, hogy az önmaga feletti rendelkezést tulajdonviszonyként fogja fel, … amely … egyfajta fantombirtoklás.” Ujj Béla – mondatértelmezés

A fantombirtoklás fogalma első rátaláláskor megfogott. Mai világunkban iszonyatos mértékű (tömeg)fogyasztáshoz vagyunk szokva, amelyről mindenki (aki akarja) tud(hat)ja, hogy csak fenntarthatatlan termelési módokkal előállítható. A kényszeres fogyasztás elfedi a tényt, hogy személyes szuverenitásunk saját szabadságunk alapfeltétele. Egyre többen vannak, akik nem ismerik fel, hogy az emberi méltóság szabadság nélkül csak illúzió. Ezt a problémát a kereszténység a “szabad akarat” fogalmával próbálja kezelni. Létező igény, hogy a méltóságot a(z állam)polgárság biztosítsa. Ehhez a polgárnak azt kell éreznie, hogy az állam az övé. Nem fantom birtoka, hanem valódi élettere. Ezért kell mindenkinek értenie, hogy a sulykolt “fantombirtoklás szerepe az, hogy kárpótolja a tulajdon nélkülieket, akik így a kedvezőtlen tulajdonviszonyok ellenére is magukénak érezhetik a rendszert.” Az idő nem birtoklás tárgya, hanem életünk talán legfontosabb dimenziója. A valódi emberkénti létezéshez nem tulajdoként, hanem létfeltételként kell tekintenünk magunkra és a világunkra.

“… ugyanazért a pénzért … kevesebb szolgáltatást kapunk. Például, ha eddig 1 km-re kellett mennem a háziorvoshoz, most azonban a körzetösszevonások miatt 10 km-re kell járnom, és esetleg kevésbé elérhető a háziorvos, az bizony azt jelenti, hogy ugyanazért a pénzért … kevesebbet kapok, ráadásul még az explicit költségeim (idő, üzemanyag) is nőnek. Ez infláció, de semmilyen statisztikában nem jelenik meg. Ugyanígy infláció, ha bizonyos orvosi vizsgálatok/beavatkozások, amik eddig ingyenesek voltak, mostantól pénzbe kerülnek, vagy a várólisták hosszának növekedése. Szintén infláció az is, hogy az oktatásban egyre kevesebb szolgáltatást kapnak a gyerekek, mivel nincs elegendő tanár.” Ujj Béla – mondatértelmezés

A pénz elinflálása a piacgazdaság legkegyetlenebb fegyvere. A polgár egyénként nem tud védekezni ellene. Különösen igaz ez a csak bérből, fizetésből, juttatásból élőkre. A mindennapi élet feltételeit pénzért kapható áruk és szolgáltatások, és az “ingyenes” és “támogatott” közszolgáltatások biztosítják. Ezeket is mind el lehet inflálni. Az infláció a legalávalóbb “megszorítás”, aminek szándékos alkalmazását nehéz bizonyítani, de az nyilvánvaló, hogy egy olyan hatalom, amely a forgalmi jellegű adókra és járulékokra helyezi a hangsúlyt, nem érdekelt az infláció megfékezésében.

Ujj Béla: “Belefáradtunk a személyes kockázatok vállalásába annak a világnak a falába ütközve, ahol úgy tűnik, mindig a legravaszabbak törvényei jutnak érvényre” (mondatértelmezés)

Az önkényuralom egyik, sőt talán legfontosabb feltétele, hogy az emberek atomizált állapotban legyenek. Ezért a vezérek mindent meg is tesznek. Az atomizáltság nem keverendő össze az individualitással. Az individualitás olyan egyediség, ami változatosságával lehetővé teszi a társadalomban élő sokaság alkalmazkodását a változó környezethez és körülményekhez. Atomizáltnak azt a környezetet nevezzük, ahol az egyéneket többnyire mesterségesen kreált félelem, előítélet, gyűlölet, irigység és egyéb negatív viszonyulások teszik képtelenné az egymással való szolidaritásra, együttműködésre. Az egymástól való elszakítottság lehetetlenné teszi a személyes kommunikációt. Pedig van olyan tudományos hipotézis, hogy a gondolkodás maga is közösségi cselekvés, egyedül gondolkodni sem lehet kellő mélységgel. A személyközi párbeszéd hiányának legrombolóbb következménye, hogy az egyének nem magánigények konszenzusos korlátozásával megteremtett, mindenkinek egyaránt járó közjóra, hanem a hatalom által nyújtott előnyök megszerzésére törekednek. Éppen ez a viszonyulás az önkényuralmak legfőbb támasza.

Ujj Béla:”A modern világban az emberi tőke a növekedés fő hajtóereje, és nem lehet könnyen rákényszeríteni, hogy termelékeny legyen.”(mondatértelmezés)

A jog deklarálta törvénynek nevezett szabályok nem azért vannak, hogy valakinek jó legyen, hanem azért, hogy lehetővé tegyék az együttélést. Ezzel szemben a tudomány által feltárt “természeti” törvény(szerűség)ek maguktól “működnek”, érvényesülnek. Felmerül a kérdés, hogy a növekedés törvényszerű-e, vagy csak egy a tudat által létrehozott törekvések közül. Mindenesetre úgy tűnik, hogy ahogyan az ember alkotta jog nem veszi figyelembe a természet törvényeit, úgy a „tudományos” közgazdaságtan sem teszi. Az emberi tőke kifejezés nagyon árulkodó, hiszen tőke alapvetően a hosszabb időre befektethető, már előállított javakat jelöli, amelyeknek nem tagadott, de nem is hangsúlyozott tulajdonsága, hogy hasznot (profitot!) képesek termelni. A mai profitkényszer emberi konstrukció, amit a jogrendszer intézményesít. A termelékenység annak mértéke, hogy a befektetett erőforrások mennyi többlet hasznot hoznak. Az ember, aki alapvetően természeti lény, “idegeneknek” hasznot csak fizikai kényszerre és/vagy társadalmi ráhatásra hajlandó létrehozni. A természetes emberi viszonyokban a profit és következésképpen a hatékonyság értelmezhetetlen.