“… nem mondja az embereknek, hogy bonyolult kérdésekre vannak egyszerű válaszok…”

(mondatértelmezés)

Azt a politikust, aki ma a fent leírt módon viselkedik, biztosan nem választják meg. Ez a tömegdemokrácia legfőbb problémája. Hiszen minden józan ember tudja, hogy az összetett problémák komplex megoldásokat igényelnek. Tanulságos a gordiuszi csomó esete. Akkoriban azt jövendölték, hogy az uralkodhat Kis-Ázsia felett, aki ki tudja oldozni az egy szekéren található komplikált bogot. A legenda szerint Nagy Sándor egy darabig nézte a csomót, majd kardjával szétvágta. Minden eszét használó meg tudja különböztetni a kibogozást az elvágástól, mégis ez a mód, amit megoldásként tálaltak fel a publikumnak. Éppen ez a hamis sallangmentesség – mint megközelítés – az, ami elvezetett a faék egyszerűségű megoldásokat hazudó politika uralmának korába. A legendának (állítólag) volt másik változata, amiben – ismerve elkészítése titkát – Nagy Sándor egyszerűen kihúzta az ereszték szeget, és vágás nélkül oldotta meg a csomót. Nem nevezhető véletlennek, hogy nem az utóbbi változat terjedt el. Nehéz megállapítani, hogy a hatalomra törők bonyolult ügyek kezelésére való alkalmatlansága, vagy a közemberek egyszerű megoldások iránti vágyódása az, ami jobban gerjeszti a “szétvágásos” megoldásokat.

„… a magyar politikai kommunikáció részben a konfliktusépítésre épül. Úgy tudunk keresztülvinni üzeneteket, ha konfliktusos törésvonalakat keresünk és ezt meglovagoljuk.” (mondatértelmezés)

A címbéli mondat nem gonosz ellenzéki kritika, hanem a kormányon lévők stratégiájának kifejtése. A nemlétező ellenség elleni mozgósítás és vele harcra buzdítás nagyon régi és bevált uralmi eszköz. Ehhez elengedhetetlenül szükséges valamilyen álkonfliktus. A dolog kedvelt módja, hogy a propaganda olyan identitás elemeket sulykol az emberek tudatába, amelyek ütköznek a környezet sajátosságaival. Ennek tipikus példája a valamiben megnyilvánuló felsőbbrendűség érzet, ami különösen akkor válik veszélyessé, ha üldözési mániával is társul. Fontos elem, hogy mindenképpen kerülni kell minden diskurzust, vitát, ami nem manipulálható saját érdekek szerint. A más véleményt képviselők csak statisztaként vagy biodíszleteként tolerálhatók. Pedig nyilvánvaló, hogy aki “konfliktusos törésvonalak” kreálásával akarja feltenni magát a hazai, az európai és a világpolitikai térképére, az nagyon nagy valószínűséggel nem barátokat, de még csak nem is lehetséges partnereket, hanem előbb-utóbb valódi ellenségeket szerez. A “műkonfliktus huszárok” nagyon könnyen igazi ágyútűzzel találhatják szemben magukat.

(mondatértelmezés)

Ma népszerű kijelentés, hogy semmi sincs ingyen. A címbéli mondat ennek régi formája. Eredete az, hogy Jézus sírjára fizetett római zsoldos katonák vigyáztak. Pedig nem igaz, hogy mindennek ára kell legyen. Az ingyenesség nem valamiféle megfontoláson, ideológián alapuló kegy, hanem „a természetes” állapot. A természet nem állít elő árukat. Az árutermelést és a hozzá kapcsolódó munkát, tőkét és pénzt, az ember alkotta. De még a sok évezredes emberi történelemben is csak a pár százéves kapitalizmus tette “gazdasági törvénnyé” az árat. Szerencsére még ma sem minden áru, és még annak sem kell feltétlenül árunak lennie, ami ma azzá vált. A javakat a társadalomban élő emberek állítják elő, saját maguknak. A globálissá vált “árutermelés” elkülönülő, szuverén, külön kezelhető színterei az államok. A 70 000 milliárd forintot közelítő magyar nemzeti jövedelem több mint fele, majd 40 000 milliárd forint a költségvetésbe kerül. Az állam “költi el”. A maradék az (un.) piac. Egy magyar polgárra – akinek “köztulajdona” az állam(!) – hat és félmillió forintnál több nemzeti jövedelem esik, az állam ebből négymilliót központosít. Nem nehéz belátni, hogy már ma is sokkal több dolog lehetne(!) ingyen, mint amiért fizetni kell.

(mondatértelmezés)

„… kellenek olyan emberek, akik értik, mi történik, elmagyarázzák az embereknek, mi történik, és segítenek felkészülni a jövőre. Akinek adott talentumot a Jóisten, annak ez a sorsa, és én örülök, hogy nem vagyok sorstalan.”

Kezdésként szögezzük le: olyan körülmények kellenek, amelyekben az emberek maguk képesek felkészülni a saját jövőjükre, értelmezve azt, ami velük történik. A jövő nem csak úgy mindentől függetlenül “jön”, hanem az emberek maguk (is) alakítják. A fenti szöveg szóhányás, annak is, aki hisz a sorsszerűségben, abban, hogy ami lesz, az elkerülhetetlen és kivédhetetlen. Mert a sors – ha van – mindenkire vonatkozik, nincsenek értők és értetlenek, ekkor a jövő nem igényel magyarázatot. Az isteni talentum sem segít, ha az események a sors által előre meghatározottak és emberi beavatkozással megváltoztathatatlanok. Ha működne a végzet, az embereknek nem lenne hatásuk önnön sorsukra, sem más emberek sorsára, akkor sem, ha ezt gondolják magukról. De nincs végzet, a jövő nem determinált fátum, hanem a ma alakuló valószínűségekből létrejövő lehetőséghalmaz. A sorstalanság nem kerülendő átok, hanem kívánatos állapot, lehetőség egy választható szabad életre. Olyan emberek kellenek, akik – másokra figyelemmel léve alakított – saját életet akarnak.

Ha nincs munka, nincs profit. Ez úgy is igaz, hogy a profit forrása az árukat előállító munka, de úgy is, hogy az áruvásárlás főleg a munkáért kapott bérből történik. A privatizáció azt (is) üzeni, hogy a munkáltatás a (magán)tőke dolga. Nyilvánvaló tény, hogy a munka alapú társadalom tőke alapú társadalom. Nem véletlen, hogy a tőketulajdon megszerzése a hatalomban lévők legfontosabb célja. Ahhoz, hogy alapjövedelem, „segélyezés” és “ingyenes” közszolgáltatások legyenek egy államban, bevételek szükségesek, ami a kapitalizmusban a közvagyon tőkeként való működtetéséből és/vagy beszedett adóból és járulékokból lehetséges. Adóalany a munka és a tőke lehet. A munkából származó vagyon adóztatása teher. A tőkét képviselő jogi személyek beláthatóan számon kérhetetlenek. Egy állam, amely nem nyújt közszolgáltatásokat, pusztán élősködő. Az állam feladata a természetes személyek, a (választó)polgárok érdekképviselete. Az “alapjövedelem” és a “szociális segélyezés” nem hitkérdés a huszonegyedik században, a globalizált és a technológiát egyre intenzívebben használó világunkban, biztosításuk elengedhetetlen kelléke a társadalmi túlélésnek.

A fantombirtoklás fogalma első rátaláláskor megfogott. Mai világunkban iszonyatos mértékű (tömeg)fogyasztáshoz vagyunk szokva, amelyről mindenki (aki akarja) tud(hat)ja, hogy csak fenntarthatatlan termelési módokkal előállítható. A kényszeres fogyasztás elfedi a tényt, hogy személyes szuverenitásunk saját szabadságunk alapfeltétele. Egyre többen vannak, akik nem ismerik fel, hogy az emberi méltóság szabadság nélkül csak illúzió. Ezt a problémát a kereszténység a “szabad akarat” fogalmával próbálja kezelni. Létező igény, hogy a méltóságot a(z állam)polgárság biztosítsa. Ehhez a polgárnak azt kell éreznie, hogy az állam az övé. Nem fantom birtoka, hanem valódi élettere. Ezért kell mindenkinek értenie, hogy a sulykolt “fantombirtoklás szerepe az, hogy kárpótolja a tulajdon nélkülieket, akik így a kedvezőtlen tulajdonviszonyok ellenére is magukénak érezhetik a rendszert.” Az idő nem birtoklás tárgya, hanem életünk talán legfontosabb dimenziója. A valódi emberkénti létezéshez nem tulajdoként, hanem létfeltételként kell tekintenünk magunkra és a világunkra.

A pénz elinflálása a piacgazdaság legkegyetlenebb fegyvere. A polgár egyénként nem tud védekezni ellene. Különösen igaz ez a csak bérből, fizetésből, juttatásból élőkre. A mindennapi élet feltételeit pénzért kapható áruk és szolgáltatások, és az “ingyenes” és “támogatott” közszolgáltatások biztosítják. Ezeket is mind el lehet inflálni. Az infláció a legalávalóbb “megszorítás”, aminek szándékos alkalmazását nehéz bizonyítani, de az nyilvánvaló, hogy egy olyan hatalom, amely a forgalmi jellegű adókra és járulékokra helyezi a hangsúlyt, nem érdekelt az infláció megfékezésében.