illusztráció: Rigó József

Szerencsére olyan korban élünk, amikor honfitársaink túlnyomó többsége nem élt meg háborút. Az a kisebbség, aki volt besorozott vagy önkéntes katona, tisztában van azzal, hogy a feltételezett ellenséget a tábornokok mindig könnyedén legyőzik. A feltételezett ellenséggel ellentétben – ami valóságos, csak éppen nem támad – a kitalált nem is létezik, ezért még kisebb dicsőség legyőzni. Egy normális emberi közösség nem keres folyamatosan ellenségeket, de felkészült és képes a valódi élet kihívásainak kezelésére. A vírus létezik, de nem ellenség, hanem megoldandó társadalmi, közegészségügyi feladat. Amely, mivel mindenkit érint, olyan megoldásokat igényel, amik mozgósítani képesek a polgárokat. A háborúban van katonaság és hátország, a pandémiában nem használhatók a katonai fogalmak, ezért azok sikeresen nem is alkalmazhatók. A járványok csak minden határon inneni és túli ember és társadalmi intézmény bevonásával leküzdhetők. A világ népei egészségének közös védelme nem csak nem háború, hanem még csak nem is sportverseny, ahol a célegyenes után, a célszalagot átszakítva, nyugodtan hanyatt lehet feküdni a füvön. A közegészség ügye folyamatos, rendszeres és szisztematikus békefeladat.

illusztráció: Almási Lajos

Az „ország”, mint identitás képző fogalom, ellentmondásosan élhető meg a mai globalizált világban. Van jelentősége az országnak, mint hazának, de nincs a fő élet-meghatározó tényezők között. Túlhangsúlyozása inkább külsődleges szándékok jelzése, mint belső motiváció. A szuverenitás kevesek által igazán megértett absztrakt politikai és jogi fogalom. A politikai szuverenitás az adott közösségen belüli hatalombiztosítás gyakorlata. A jogi szuverenitás az adott közösségen belül létező legfőbb hatalom törvényekkel történő megalapozása. Az állami szuverenitás szükségképpen konfliktusban van minden más létező belső és külső szuverenitás igénnyel. Ezért időről időre hatalmi vágyak és harcok célpontja. A függetlenség és önállóság minden társadalmi szereplőnek, csoportnak fontos, de polgári alapjogként csak személyes szinten értelmezhető. A fő különbség nem a liberális és konzervatív felfogás között van, hanem az egyéni szabadságot, a magántulajdont tiszteletben tartó, a centralizációt ellenző – és az egyéni szabadságjogokat és a magántulajdont a „nemzet” nevében elvető, az állam szuverenitását hangsúlyozó gondolkodás között. Az utóbbit sokan államszocializmusnak is nevezik.

illusztráció:pixabay.com

Közismertebben: „nehéz jósolni, különösen a jövőre vonatkozóan”. E kijelentés azt is tartalmazza, hogy a múltat is nehéz megjósolni. Nincs baj, ha az éppen érvényes történelemfelfogást jóslásként értelmezzük, valószínűségeket rendelve az aktuális narratívákhoz. A probléma ott kezdődik, ha a történelmet tudománynak tekintjük, mert akkor belép a tudományosság leghasználhatóbb kritériuma, a cáfolhatóság. Egy tudományos elméletet egy áltudományos képzelgéstől az különböztet meg, hogy az előbbihez lehet rendelni olyan eseményeket, amelyek, ha bekövetkeznek, cáfolják az elmélet. A természettudósok a kísérletekben, mint falszifikációs eszközökben „hisznek”, abban, hogy két versengő elmélet között választani lehet, mert a gyakorlatban az egyik szükségszerűen megcáfolódik. A történelmet nem lehet – az alternatívákat kipróbálva – újra játszani. Az történelmi tények csak relatív állítások. Ettől még lehetnek közöttük falszifikálhatók. Például a genetikai eredet újabb módszerei, helyesen alkalmazva, egyértelmű bizonyítékokkal szolgálhatnak egy adott országban élők felmenőire. De arra, hogy kinek az utódai fognak élni ugyanott, nem lehet válaszolni.

illusztráció:pixabay.com

Vannak, akik a mai piacgazdaságot kaszinó-kapitalizmusnak nevezik. Ezt igazolni látszik a „kaszinók üzeme”, mely szerint az év 365 napján, 0-24 órás nyitvatartással működnek. Vagyis – nem pandémia időben – a kaszinó soha nem áll le. Mindez egy olyan országban is így van, ahol az üzletek éjszakai nyitvatartását korlátozzák. Egy kaszinóban, mint üzletben, zsetont lehet vásárolni, ezt pandémia esetén, általános szabály szerint, csak elvitelre lehetne megtenni. Ez utóbbit azonban akadályozza a kaszinók szabályzata, ami így szól: „A játékasztaloknál a téteket zsetonban kell megtenni, a nyeremények zsetonban kerülnek kifizetésre, melyeket a zsetonpénztárnál lehet bankjegyre váltani. A zsetonokat a kaszinóból kivinni nem szabad.” Ebben a helyzetben, igyekezve megfelelni az őt érintő elvárásoknak, a törvénytisztelő szerencsejátékos kognitív disszonanciába esik. És akkor még nem beszéltünk a rulettasztal körülülésnél betartandó távolságtartási szabályok kötelezettségéről. Azért van jó hír (happy end) is befejezésül: egy kocsmában nincs kiírva hol találhatók meg a „névtelen alkoholisták”, a kaszinóban ezzel szemben rendelkezésre áll a „játékfüggőséget kezelők” elérhetősége.

Rigó József alkotása

Ez a kijelentés elhangzása idején igaznak tűnt, de a mára kialakult kusza törvényi környezetben, a nem magánszemélyekre biztosan nem az. Csak úgy tűnik, hogy a hülyeség – például a sajátunk herdálásaként értelmezve – mindenki joga. Ha valaki egy ÁFÁ-s terméket vagy szolgáltatást saját cégében, saját erőforrásaival létrehoz, akkor, ha önkényesen jóval olcsóbban adja portékáját, könnyen törvényszegővé válhat, mert azzal, hogy kevesebb ÁFA keletkezik megrövidíti az államot, különösen, ha a terméket olyan természetes személynek adja el, aki azt elhasználja. Lehetne itt arra hivatkozni, hogy az eredeti mondás csak az emberekre vonatkozik, a jogi személyekre nem. Ez az értelmezés akár jogos lehetne, ha egyébként, a mindennapokban, csak a természetes személyeknek lennének jogai. De nem ez a helyzet, a nehezen számon kérhető cégeknek, amelyek formája akár multinacionális nagyvállalat is lehet, ma legalább ugyanolyan jogai vannak, mint az emberi személyeknek. Pedig annak, ha egy olyan kreatúra, mint egy “multi” meghülyül és tetszése és saját szabályai szerint kezd cselekedni, beláthatatlan következményei lehetnek. Újra el kell érni, hogy csak a “természetnek” és a hús-vér embereknek lehessenek jogaik, akár ahhoz is, hogy hülyék legyenek.

Almási Lajos alkotása

Profit úgy keletkezik, hogy valamit az előállítási költségnél többért lehet eladni. Növelésének alapvetően két módja van. Az egyik a költségek csökkentése, a másik az ár emelése. A költségek úgy mérsékelhetők, hogy valamit – például a természeti eredetű javakat vagy a munkát – értéke alatt “fizetnek meg”. A profit befektetve tőkévé válik, és versenyezni kezd az emberekkel és a természeti környezettel az erőforrásokért. A fenntarthatóság az erőforrások dinamikus egyensúlya, az, hogy annyi használható fel, amennyi keletkezik, és nem termelődik olyan, ami kikerülve a körforgásból, szemétként felhalmozódik. A szemét káros, mert erőforrásokat von el a működéstől, az élettől magától, ezzel egyes tényezőkből hiányt hozva létre. A profit azáltal, hogy tőkeként működve magához vonzza az erőforrások egy részét, bővülésre kényszeríti a termelést, mert ahhoz, hogy ugyanannyi maradjon az élet fenntartásához, egyre nagyobb volumen szükséges. Mindeközben a teljes működés egyre nagyobb hányada szolgálja a tőkét. Mivel, szemben az élet anyagi szükségleteivel, a tőke profitigénye nem korlátozott, a növekedésnek nincs természetes gátja. A tőke szemétként viselkedve a fenntarthatóság akadálya lesz.

Almási Lajos alkotása

Mindenről készíthető statisztika. A cím béli mondást legtöbben Churchillnek tulajdonítják, de mindegy is, hogy ki mondta. Tegyük fel, hogy valaki pontos nyilvántartást vezet saját nemi életéről. Nyilvántartja mind a társas, mind a magányos megoldásokat, de hiányosan tudja csak azonosítani a más elfoglaltságok közbeni spontánokat. Az adatokat azért gyűjti, hogy egy időszak végén feldolgozza. Biztosan kijelenthető-e, hogy hamisítatlan eredményekhez jut? A társsal történt aktusok heti gyakorisága az adatokból látszólag egyértelműen kiszámolható. De mi van a több aktusos extra esetekkel, azok hánynak számítanak? Ha egy hónapban csak egy alkalommal, de akkor négyszer, lehet-e heti gyakoriságúnak nevezni a dolgot? Persze a statisztika tudománya képes megkülönböztetni az előbbi eseteket. De, ha az önelemző csak arra kíváncsi, hogyan teljesít a többiekhez képest, akkor – mivel csak arról értesül, mások átlag heti hányszor művelik –, döntenie kell, hogyan értelmezi saját adatait. Marad az a megoldás, hogy az aktusok számainak összegét elosztja a hetekével. Azután, mivel maga “hamisított”, ha az eredmény valamennyire igazolja várakozását, belenyugodhat az adatelemzés eredményébe. Ilyen a statisztika.

Nem értem, miért háborodnak fel az emberek a mai fényűzésen, ha közben tömegével látogatják a „történelmi kastélyokat”, és vásárolják a róluk szóló könyveket. Miért irritálja ugyanazokat a mai méregdrága vécékefe, akik csodálják a hó híján són szánkózást. Mennyivel rosszabb az alagsori korcsolyapálya és edzőterem, mint a fedett lovarda. A táncterem, színházterem és kártyaterem minden „jobb főúri palota” kelléke volt. A mai „nagyságok” csak a régieket utánozzák, mert nincs képességük valami másféle kiteljesedés, nagyszerűség elképzelésére és megélésére, mint amit az „élet tanítómesterétől”, a történelemből tanultak. Nekem, amikor valaki a vagyont harácsoló főurak kastélyainak nagyszerűségét dicséri, mindig zsellér őseim jutnak eszembe, akiknek, nem kis mértékben a lakhatási körülményeik miatt, csak minden második gyermeke élte meg a felnőttkort. Nem tudom felfogni, miért nem értik meg a történelmi nagyság rajongói, hogy egyetlen pompás palota sem létezhet alávetett tömegek munkája nélkül. Bármely „kastély” csak szolgák hadával tud működni. Semmi nem fog változni, amíg a „történelem” figyelme a kastélyokra és lakóik életére korlátozódik.

illusztráció: pixabay.com