Lena Andersson: Jogtalan elbirtoklás c. könyvének ajánlója

Egy szerelmi kapcsolatban a felek soha nem egyenlők. Az egyiknek mindig több a veszítenivalója, ő a gyengébb, mondhatni, ő az, aki jobban szeret. Aki birtokolni akarja a másik minden gondolatát, érzését, annak ellenére, hogy a másik erre nem is igazán vágyik, akinek esetleg terhes ez a ragaszkodás, ez a birtoklási vágy. Igen ám, de mi van akkor, ha az egyik fél okkal, sőt joggal hiszi azt, hogy birtokolhatja a másikat?

Amikor még volt illem és meghatározott szabályrendszer szerint zajlottak a társas kapcsolatok, amikor a legyező állásából következtetni lehetett a hölgy hajlandóságára, a férfi vizitjeiből annak udvarlási szándékaira, lényegesen egyszerűbb volt a dolog. Lehetett sejteni, hogy mik az elvárások, hogyan alakul a tartozik-követel oldal. Mikor lehet készülni házasságra, és mikor komolytalanok a szándékok. Az ember nem lépett át csak úgy határokat, mert következményei voltak. Így hát kevesebb volt az esély arra, hogy valaki jogtalanul formáljon jogot a másik érzéseire, illetve jogtalan módon rabolja el a gyengébbik fél szívét.

Merthogy a szerelemnek van egy csúnya tulajdonsága, amit az őseink még tudtak és igyekeztek is mindenféle írott-íratlan törvényekkel kivédeni: a szerelem hirtelen, ok nélkül támad fel, ellenben annál nehezebben lehet tőle megszabadulni. Márpedig ha felelőtlen módon olyan jelzéseket teszünk a másik felé, amit tévesen úgy értelmez, hogy az szerelem, akkor a csíra szárba szökken, elburjánzik és a jogtalan birtoklón erőt vesz az őrület. És innentől hiába vonogatjuk a vállunkat, hogy én nem úgy gondoltam, én csak udvariasságból mondtam azt, amit, a másik soha nem fog már hinni nekünk. Mert a szerelem második legrondább tulajdonsága, hogy azt hiteti el az emberrel, hogy pusztán a szerelem okán joga van birtokolni a másikat. Ha te szerelmes vagy egy másik emberbe, aki mondjuk egy ideig úgy tűnik, viszonozza az érzéseidet, akkor ez éppen elegendő indokot jelent számodra, hogy jogot formálj a másikra akkor is, amikor az már menne. Pedig jogtalanul teszed ezt, hiszen a szerelem nem elég jogalap arra, hogy birtokoljunk egy másik embert. Akkor sem, ha egy ideig kölcsönös volt.

A regénybeli Ester úgy hiszi, joga van birtokolni Hugot, csupán csak abból kifolyólag, mert szerelmes belé. Nem képes megérteni azt, hogy amit a férfi mond, az tényleg úgy van, nincs mögötte semmi hátsó szándék. A férfi nem tesz semmit, nem akar semmit. Merő udvariasságból nyújt néhány udvarias gesztust, amit a nő átértelmez és a szerelme jogán tovább táplálja birtoklási vágyát. És az olvasó csak sajnálni tudja Estert, mert nem érti meg azt, amit Lawrence Durrell Justine-je óta pedig tudunk, hogy az egész szerelem nem más, mint egy rohadt nagy fikció.