Tony Kushner: Angyalok Amerikában – Második rész: Peresztrojka
Radnóti Színház, 2026. szeptember 15.
Bár ma ez „nem divat”, szeretem nevükön nevezni a dolgokat. Sőt, nekem még ennél is fontosabbak a tények. A tény, mint olyan létezése, fogalma, közös értelmezése és használata nélkül nem lehet kommunikálni, közösséget alkotni. Mert bár én jól elvagyok a magam egyszemélyes csoportjában, nem akarok egyedül létezni: másokkal együtt akarom értelmezni, ami van. Mindenki tartozik valahová, akár akarja, akár nem. Olyan kategóriába is, amelyben (sokszor akár elenyésző) kisebbségben van. Ez nem identitáskérdés, hanem társadalmi tény. Vannak csoportok, amelyek sokkal több ilyen-olyan figyelmet kapnak, mint indokolt lenne. Az *Angyalok Amerikában* szereplői több ilyen közösségbe tartoznak (homoszexuális, zsidó, mormon, baloldali, liberális). A darab megszületése óta sokat változott e csoportok megítélése. Ami változatlan: a fenti közösségek egy részét kísérő, számarányukhoz képest megkülönböztetett (megkülönböztető!) figyelem. Ez utóbbi megfigyelés is kommunikációs tény.
A jegyet most is előző éjszaka vettem a neten, féláron. (Az előző szezonban nem kaptam!) Az Angyalok Amerikában darabbal először 2019-ben a Müpa Fesztivál Színházában találkoztam, operaként, a Neue Oper Wien produkciójában. Korábban csak hallottam róla, de nem ismertem. Akkor a mű magyarországi bemutatóján Eötvös Péter vezényelte a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának válogatott tagjaiból álló együttesét. Az előadás nagy hatással volt rám. Utólag nehéz megmondani, minek volt ebben fontosabb szerepe: a „tartalomnak” vagy a zenének. Valószínűleg mindkettőnek.
Az alapul szolgáló irodalmi művet Tony Kushner kétrészes drámának írta. Harmincöt éve, 1991–1992-ben mutatták be. Az elmúlt évtizedekben a darab ikonikus, világszerte elismert művé lett. Magyarországon először 1993-ban játszották el az első részt, majd 2012 őszén bemutatták a teljes darabot a Nemzeti Színházban. Azóta többször is színre került. Színházmániásként sokszor elgondolkodtam már azon, miért van, hogy egyes darabokat sokszor és sok helyen színre visznek, másokat pedig ritkán vagy egyáltalán nem. Eddig nem találtam magyarázatot. A most látott második rész a múlt század nyolcvanas évei végének amerikai AIDS-válságát, politikai kiábrándultságát és a vágyott emberi megújulás lehetőségét járja körül a Reagan-kori New Yorkban. A történet onnan folytatódik, ahol az első rész (Millennium Approaches) véget ért. Az AIDS-ben szenvedő Prior Waltert meglátogatja egy angyal, aki prófétának jelöli ki őt, és általa felszólítja az emberiséget: hagyja abba a haladást és a változást, mert Isten elhagyta a Mennyországot. Prior azonban visszautasítja az elhívást: küzdeni akar az életéért és az emberi haladásért, betegsége és szenvedése ellenére. Végül feljut a Mennybe, visszaadja a prófétai könyvet, és jobb életet követel a földlakóknak. Közben a többi szereplő élete is alakul. Joe Pitt, a látens homoszexuális mormon jogász felvállalja kapcsolatát Louis Ironsonnal, akivel Prior szakított. Házassága teljesen szétesik. Felesége, Harper, a gyógyszerfüggőségéből és hallucinációiból ébredve végül vállalja az önállóságot: elhagyja Joe-t, és új életet kezd San Franciscóban. Joe főnöke, a hataloméhes, gátlástalan ügyvéd, Roy Cohn hosszan szenvedve belehal az AIDS-be. Betegágyánál a (fekete) ápoló Belize önzetlenül segíti, miközben korábbi tevékenysége áldozata, Ethel Rosenberg szelleme folyamatosan kísérti. Cohn halála után Louis és Belize megszerzik a férfi kapcsolatai révén illegálisan felhalmozott, kísérleti AIDS-gyógyszereit. Ezzel megmentik Prior életét. (Happy end!?) A darab epilógusában 1990-ben Prior – bár továbbra is beteg – barátai körében jelenik meg. Végső üzenetként (vörös farokként) elhangzik: van remény. A közösség ereje és a küzdelem nyomán a világ halad tovább (… még nincs vége). Bár a „mai világ” szellemével a darab már nem igazán kompatibilis, a valóság és a képzelet, az anyagi és a transzcendens keveredésének ábrázolása a kortárs nézőt is képes megragadni. Ehhez az is kell, hogy a mostani színpadra állítás sok mai (kötelezőnek számító) színházi elemet használ: mozgást, akrobatikát, LED-falat, valós idejű videót, fényeffekteket, sok zenét, látványos jelmezeket és díszleteket. Ez a reprezentációs mód – adott esetben – egyértelműen hozzájárul a hatáshoz.
Az aktuális színrevitel minőségének és hatásának legfontosabb tényezői – egyénileg és csapatként egyaránt – a játszó színészek. László Zsolt Roy M. Cohn megszemélyesítése (most is) kivételesen erősen van jelen. Tóth Ildikó minden szerepében (Hannah Porter Pitt / Henry / Ethel Rosenberg) nagyszerű; alakításai karakteresek és jól megkülönböztethetők. Lestyán Attila Belize-ként és Mr. Lies-ként is (nem csak testileg) kimagaslóan eredeti. Krisztik Csaba Joseph Porter Pitt figuráját ritka hitelességgel eleveníti meg. Major Erik Prior Walter-ként eljátssza, amit kell (amit a “főszerep” enged). Berényi Nóra Blanka angyala kellően transzcendens, Emilyje is helyén van. Bata Éva Harper Amaty Pittje a környezetünkből ismerősen szétesett. Louis Ironson bőrébe bújva Pál András profin hozza a rá osztott ironikus figurát. A társulat teljesítménye újabb bizonyíték arra, hogy egy előadás minőségének a megvalósítás legalább olyan fontos része, mint az alapanyag. Adott esetben talán még fontosabb is. (Akár gyengébb darabot is élvezhetővé lehet tenni. A most látott második rész rendezőjének, (az első részt is jegyző) Nagy Péter Istvánnak nagy része van abban, hogy a társulat olajozottan működött, és nem kevésbé fontos a szerepe a „nem látszó” megvalósítók összehozásában. Neki is köszönhető, hogy a két szünettel játszott, több mint háromórás darabban nem volt zökkenő, és folyamatosan lekötötte a nézőket. A háttéralkotók közül a fordító Upor László és a dramaturg Sándor Júlia hozzájárulása mindenképpen említésre méltó. A díszlettervező Devich Botond, a jelmeztervező Szabados Luca, a zeneszerző Bocsárdi Magor, valamint a koreográfusok (Nagy Péter István, Lestyán Attila, Csuzi Márton) jelentős munkát végeztek a mai, naprakész nézői elvárások kielégítéséért. Wurk Ilona média- és LED-design tevékenysége pedig hozzáigazította a kivitelezést a mai kánonhoz. A darab új, jelenkori „aktualitása”, hogy Roy Cohn (aki valóságos személy volt) a regnáló amerikai elnök, Donald Trump ügyvédjeként is dolgozott. Az eddigi, bemutatókat kísérő reakciók szerint az Angyalok Amerikában üzenete (35 éve még? „kellett” ilyen) az, hogy a változás örök, és az emberi túlélés kulcsa a felelősségvállalás, az együttérzés és a közösség. Most a recenzeáló már kissé máshol találja a darab ma is vitathatatlan hatásának magyarázatát: abban, hogy az ember identitása nagyon törékeny, és hogy mennyire fontos a mindennapi együttéléshez az előítéletmentes empátia. Hazafelé először is örültem, hogy hirtelen ötletből (last minute) megnéztem ezt az előadást. Azután hosszan azon elmélkedtem, miért van az, hogy ebben az esetben a darabba szőtt transzcendens elemek erősítették (bennem is) a hatást, pedig „úgy általában” nem kedvelem ezt a fajta megoldást. Magam számára is meglepően arra jutottam, hogy a transzcendencia (nagy valószínűséggel) természetes emberi igény, amely nélkül (talán) nem tud teljes lenni az Élet.
Kiemelt kép: a szerző fotója