Több társammal együtt gurultam le az egyik legnagyobb kínai lámpagyár futószalagjáról Shenzhenben, végig azon aggódva, nehogy megsérüljön a foncsorom remek, áramvonalas, világító testemen. Óvatosan emeltek fel, összekapcsoltak társaimmal, majd védőfóliába csomagolva dobozoltak, raklapra tettek – készen a hosszú repülőútra Európa felé.

Utam eseménytelen volt, kivéve hangos szomszédjaim állandó fecsegését, és a repülőgép motorjainak állandó zúgását, melytől elálmosodtam és elaludtam. Nagy zökkenés ébresztett fel, majd utcai zaj, autódudák hangjaiból arra következtettem, hogy egy nagyobb városban lehetek. Megpróbáltam kikukkantani a dobozból, de a társaim súlya mindig visszahúzott, alig tudtam pofán rúgni őket! Hosszú sötétben eltöltött idő után egy tetovált kéz kiemelte a teljes lámpasorunkat – majd egy csodálatosan feldíszített karácsonyi kirakatban találtam magam foglalatba csavarva. – Ezt a lámpafüzért is Kínában készítették, remélem égni is fog ­– hallottam, majd melegség öntötte testemet és világítani kezdtem. Boldogan szemléltem a kirakaton át a rám csodálkozó arcokat – a gyerekeket nagyon szerettem!

Teltek múltak a napok/éjszakák, és egyszer csak megállt a karácsonyi kirakat előtt egy család: fiatalos jól öltözött anyuka, magas szakállas apuka és két veszekedő kiabáló 5-6 éves fiúgyerek. Tűzoltó autót akarok! – visította a kisebbik, a nagyobbik meg rángatta apja kezét – mondván a fekete étcsoki a legfinomabb, én azt kérek!

– Apa, mi lesz a karácsonyfa alatt – kérdezték?

– Parketta, kisfiam, parketta – válaszolta az apa. 

Hallottam, hogy sorban megrendelik az ajándékokat, majd a kasszánál elhangzott a sorsomat meghatározó mondat: valami szép fényfűzér is kellene a fára!

– Akárhová megy az apám, mindenhol meleg fogadtatásban részesül – büszkélkedett a nagyobbik gyermek.

– Miért? Olyan népszerű? – kérdezte a pénztáros.

– Nem, hanem mert tűzoltó! – felelte csillogó szemmel a kisfiú, azzal kiemeltek minket a dobozból és már utaztam is a csomagtartóban a többi ajándékcsomaghoz szorítva.

Hamarosan megérkeztünk, ledobtak minket egy láda tetejére, azzal, hogy még takarítani kell. – Anya, miért takarítod ki a WC-t is? ­ – kérdezte az egyik gyerek.

– Mert jön majd a Jézuska és minden szép tiszta kell legyen – válaszolta.

– És nálunk fog szarni is? – kérdezte a fiú, mire mindenki kiabálni kezdett és nagy lett a hangzavar.

Végre felállították a karácsonyfát, elkezdték díszíteni csodálatos színes gömbökkel, kis állatfigurákkal, kis plasztik hóemberrel, kihallgattam a beszélgetésüket: ­– Laci vagyok, és öt centi a répám – mondta az egyik. – Én Kálmán, és acélfazék van a fejemen – mondta a másik. – Valaki segítene, mert csak egy lyuk van a lábam között? – mondta a harmadik.

A nagyobbik fiú ágaskodva körbetekert bennünket a fán, és mindjárt ránk is kapcsolta az áramot – mire az apa rászólt, hogy a karácsonyfa égőit elég akkor bekapcsolni, ha nézni akarod. A kisebbik fiúnak nagyon tetszettem, mert állandóan ki-be kapcsolt minket, és egyszer csak valami nagyon meleget kezdtem érezni. – Ég a fa! – kiabálta a gyerek a szobából az anyukának.

– Hányszor mondjam, hogy nem ég, hanem világít – válaszolt az anya a konyhából.

– Anyaaa! Most már a függöny is világít! – kiabálta vissza a fiú, és én már a tűzoltó autó szirénáit sem hallottam, mert visszaadtam lelkemet az univerzumnak.

Az írás az Irka 2025 december 19-ei karácsonyi felolvasóestjén hangzott el, az írókör karácsonyfájának megalkotása során.