Na, megjöttek értem. Apa jön, mint mindig és ismét fogalma sincs, hol keressen. Szentségelve mászik fel értem a padlásra majd felharsan a jól ismert „Kurva életbe!” is, amikor a feljáró tetején bevágja a fejét egy gerendába. Nem hiszem, hogy létezik még valaki rajtam kívül, akit épp a tél közepén rángatnak ki jól megszokott rejtekhelyéről, és már akkor szidni kezdik, amikor még meg sem találták. Hová a picsába tehettem azt a vackot, hallom minden egyes évben és mérgemben úgy meglapulok, hogy csak azért se találjon rám. Senkit nem bántottam én az életemben, mégis annyi szitkot szórnak rám, mintha nem is ünnepre készülnénk. Mi a fasznak ide ez a sok szemét, kiabálja, rég ki kellett volna hajigálni innen mindent! Fél élet lesz, mire megtalálom azt a szart! Ami persze megint én vagyok, úgyhogy tovább lapítok. Kárörömmel nézem, ahogy leborul egy egész oszlopnyi kartondoboz, innentől kezdve legalább nem engem átkoz. Ahogy a szétgurult díszekért lehajol, egyik lábamon megcsillan a fény, megvagyok! Már hallom is a diadalittas kiáltást: itt van ez a nyüves vasdarab! Megragadja a kilógó lábamat, kirángat a polc alól és azzal a lendülettel indulunk is lefelé. De a neheze még csak ezután jön. Megyünk az udvarra, velünk jön egy fűrész, egy fejsze és már ott reszket a teraszon a frissen vágott fenyőfa. Hozzá képest nekem úri dolgom lesz, mostantól rá zúdul majd a háziúr összes haragja. Fintorogva méregeti a jókora fenyőt, majd fejét vakargatva szemügyre vesz engem is. Nyilván nem stimmel valami, de nincs mese, minket össze kell passzítani valahogy. Neki is esik a fának. Elsőként az útban lévő kis ágakat fűrészeli le, majd a törzs méretre faragása következik. Mission impossible. Én már régóta tudom ezt, és jókat vigyorgok magamban. Amit apa ezután üvölt, az már nem fér bele ebbe a karácsonyi történetbe, úgyhogy legyen elég annyi, hogy anya rohan a kötszerrel meg a sebtapasszal. A fenyőfa rám zuhan, az illatával vigasztalódom egy kicsit. Anya bekötözi apát, és konyhai teendői közé menekül. Anya pragmatikus, nem szid minket, nem hibáztatja a fenyőfaárust és a fejszét sem. Apa az élete árán is elvégzi ma esti egyetlen feladatát, pont. És apa újból faragni kezd, összeszorított fogakkal, elszántan. Hogy én ott rohadjak meg, ahol vagyok, azt még el kell mondania, meg az a barom is, aki ilyen szűkre készített engem. Sőt, az idén azt is megvetően az arcomba vágja, hogy minek ír magáról egy ilyen ostoba karácsonyfatalp, akivel soha, semmi érdekes nem történik, és ha nem vigyázok, vesz helyettem egy állítható fajtát. De nem érzékenykedem, mert ellentétben szegény fenyővel én túlélem ezt a karácsonyt is, ráadásul most már kezdem érezni az ünnep hangulatát. Anya kikukkant, felméri a helyzetet és édes bejgliillattal tölti meg a teraszt. Na végre! harsan apa hangja, amikor vizesre izzadt tenyerével belém feszegeti a faragott fát és én úgy döntök, hogy megtartom. Méghozzá egyenesen. Pedig megérdemelné ez a goromba fráter, hogy jó ferdén tartsam, hadd farigcsáljon még egy kicsit itt kinn a hidegben. De az a helyzet, hogy én is mennék már befelé. Csak azért tűrök el minden szenvedést, ami ez után következik. Anya boldog, hogy az idén orvos nélkül úsztuk meg a fafaragást, én pedig fontos feladatot kapok a nappali központi helyén. Én vagyok a biztos pont, a karácsony szilárd alapja. Nélkülem nem állhatna itt a ragyogó karácsonyfa, s bár egész évben tétlenül heverek a padlás legrejtettebb zugában, ilyenkor rajtam áll vagy bukik az ünnep.

Az írás az Irka 2025 december 19-ei karácsonyi felolvasóestjén hangzott el, az írókör karácsonyfájának megalkotása során.