Ujj Béla: A Perseidákra várva 

Tervezték, hogy közösen mennek el nyaralni valahová, de nem sikerült. Végül a városban töltenek el együtt egy hetet. Sok helyet járnak be az akkoriban nyáron még kiürülő fővárosban. Az utolsó napot a Gellérthegyen fejezik be egy padon.

A lány fejét a fiú vállára hajtja. A fülledt augusztusi kora estén a város pislákoló fényeit figyelik. A tücskök ciripelése és a forgalom szűrten hallatszó alapzaja megnyugtató morajlássá keveredik.

„Szerinted lehet rohanás nélkül élni?” – kérdezi a lány.

A fiú egy ideig nem válaszol, csak simogatja a lány kezét. „Nem rohanás van, hanem sietség. Az emberek sietnek, mert azt hiszik, valami  jobb vár rájuk a következő sarkon.”

„És te mit hiszel?” – kérdezi a lány.

A fiú elgondolkodik. „Én azt szeretném, ha lassabb lenne a tempó. Ha az emberek figyelnének egymásra, nem csak az órájukra. Ha lenne idő semmit tenni. Ha nem csak a pénz és a státusz számítana.”

A lány felemeli a fejét, és a fiú szemébe néz. „Tudod, hogy én sem szeretek rohanni. Élni akarok, nem túlélni. Valahogy másképpen.”

A fiú bólint. „Jó lenne, ha azt tehetnénk amit szeretnénk, nem az amit elvárnak tőlünk.”

Egy darabig bámulják egymást majd hosszan csókolózni kezdtek. Ahogy sötétedik megjelentek a csillagok. A fényszennyezett égen csak pislákolnak, mint egy másfajta világ halvány ígérete. Egymásba merülnek, pillanatként repülnek az órák. A várt meteorok csak az éjszaka közepén érkeznek meg. Végül belealszanak az égi tüzijátékba.  Egymást ölelve éri őket a felkelő nap. Még alszik alattuk a város.

Az Irkatábor “Azok régi nyarak!” feladatára íródott

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kérjük adja meg a hiányzó számot *