Didier Martin – A lebegő fiú c. könyv ajánlója
Nem tudhatom, hogy az, aki könyvajánlómat az irka honlapján olvassa, szokotte repülni.
Nem repülőgépen, netán helikopteren vagy léghajón, és még sorolhatnék néhány, az embert levegőbe emelő alkalmatosságot. Nem erre a fajta, mesterséges vagy másodlagos repülésnek nevezhető emelkedésre gondolok, hanem arra, amikor az ember úgy repül, hogy egyszerűen rátámaszkodik a levegőre és elengedi magát. És repül.
Nos, erről szól ez a könyv. Erről a kérdésről, és a repülő emberekről, azon belül is elsősorban egyetlen repülő emberről, Raphaelről.
Nagy kérdés, hogy mi magunk tudunk-e repülni. Az, hogy ez a kérdés a meg nem kerülhető kérdések sorába tartozik, abba, amibe a „Hiszek-e a halál utáni életben?”, vagy a „Van-e igazságosság a földön” és még sok más vitaindító, könyveket és könyvtárakat megtölteni képes kérdés is tartozik, számomra már a könyv elolvasása előtt nyilvánvaló volt.
És hogy mi is pontosan ez a repülés? A francia nemzetiségű író az első lapokon kifejti, hogy mit gondol arról, hogy a repülés vajon értelmezhető-e metaforaként, sőt, fel is sorolja a lehetséges értelmezéseket és egyértelműen kijelenti, hogy könyvében csakis a repülésről van szó és nincs áthallás. A könyv szellemében pedig én ezt úgy értelmezem, hogy ránk, olvasókra bízza. Hiszen olyan sokfélék vagyunk! Legtöbben nemcsak hogy nem tudunk repülni, de ha meg is tapasztaljuk a repülő embert, nem az érzékszerveinknek hiszünk, hanem a kényelmesebbnek vélt elveink mentén meg sem látjuk ezt a jelenséget.
Martin egyes szám első személyben visz minket végig azon az úton, mely a repülésre való rácsodálkozástól annak elutasításán és elfogadásán át a végkifejletig vezet. A könyv bemutatja az emberek repüléshez való viszonyát, megismerhetjük a tagadókat, a repülésről önként lemondó egyéneket, és persze ott van Raphael, a főszereplő, a szemünk előtt kisgyermekből kamaszon át felelősségteljes fiatal férfivá érő ember, aki ragaszkodik a repülés okozta élményekhez, a repülés tudatához, a bizonyossághoz és a repülésbe vetett hitéhez.
Martin jó érzékkel kalauzolja az olvasót a lélek rejtelmei között, megjárat velünk minden útvesztőt, velünk töpreng és velünk szabadul fel. Egyik kedvencem a könyv háromnegyedénél található este a kaszálón játszódó, tehenes jelenet. Megismerhetjük a gondos, szerető családot, a gyermekkori barátok közül egyrészt a kissé kiábrándult és nyers fiúcskát, majd a légiességében egyszerre vonzó és fájdalmas másik fiút, a tengert, Párizs utcáit, a nagymama varázslatos kertjét, szilárd jellemű figurákat és erkölcsileg kétséges alakokat egyaránt.
Lélektanilag hiteles figurákat és helyzeteket kapunk, és azt hiszem nem meglepő, hogy a történet kontra elemzés mérlegen jócskán az elemzés, megfigyelés irányába billen a mutató. Rácsodálkozhatunk dolgokra, tapogatódzhatunk, megborzonghatunk, izgulhatunk, felizgulhatunk: kinek-kinek tetszése és ízlése szerint. Nem állítom, hogy minden korosztálynak ajánlható ez a könyv, sőt, inkább a stabil érték és idegrendszerrel rendelkező olvasóknak való. Még így is előfordulhat, hogy helyenként érzelmileg elutasítjuk akár az adott helyzetet, akár magát a főhőst. Hogy aztán pár oldallal később ismét szívünkbe zárjuk, rácsodálkozzunk, és vele együtt bólogassunk. Vagy akár mellé álljunk az alkonyatban és ráfeküdjünk a levegőre. Majd újra kívülállóként szemléljük.
Érzelmi hullámvasút ez a javából – a metronóm zenéjére.