Mégis. Ők ott ketten, mintha kiszakadtak volna a nyúlékony időből.  Meztelenül, szőrösen is gondtalanok voltak. Szégyen nélküliek. Ezt a szót kereste sokáig. Nem szégyentelenek voltak, hanem szégyen nélküliek. Ez volt az a dolog, ami nem engedte, hogy tovább menjen. Mert miközben őket nézte, szorítani kezdte valami kínos érzés. Egyre erősebben, egyre fojtogatóbban. Mintha felismerte volna a saját szégyenét. A páncélt, ami valahogy lassanként rákerült. Megszédült. Már nemcsak a meleg fullasztotta, hanem a felismerés, hogy ő maga nem a szégyennélküliek táborába tartozik.

Az anyja akkor szégyellte, amikor összekoszolta a fehér harisnyát meg az ünneplő ruhát.  Az óvónője akkor, amikor megfogta a leveses tálat és kihörpintette a levét. Úgy nézett rá, mint aki a legnagyobb gonoszságot követte el. Hosszan beszélt arról, hogy ilyet nem illik. A tojásos levest azóta sem tudja megenni. A gimnáziumi tanár mindenki előtt kinevette, mert nem tudta, hogy a gyök 1 az 1. – Szégyenletes! – mondta, hogy itt tartunk.

Az apja szerette volna, ha hosszabb szoknyában jár, ha kisebb a sarka a cipőjének. Az egyetemista pszichológia professzor akkor adott jobb jegyet, ha rövidebb volt a szoknyája. A főnöke pedig szerette volna lekönyörögni róla a szoknyát. Valamiért mindig lehetett szégyenkeznie. Hol a rövid, hol a hosszú szoknya miatt.

Filep-Pintér Eszter

A női (ál)arcosításom folyamata a következő: Kezdetben volt a jó kislány arc, aztán jött a viharlány, az Éjkirálynő, majd a hófehér királykisasszony. Ezt követte a zombie anya, a házisárkány, s a polip karú dolgozó nő. Életem közepén eljutni vágyom a majdnem tökéletes nő arcához, aki csak a ruháját váltogatja, az (ál)arcait nem. Addig is még sok víz lefolyik a Dunán, sok ránc gyűlik az (ál)arcon, míg eljutunk az „igazi” otthonunkhoz, ahol felhőtlenül „arcolhatunk” egymással.