Nem, nem az Eiffel torony minden fölé magasodó terpeszkedő dölyfössége, hanem a madzsarmadzsar kurjongatással gagyi kulcstartót áruló feketék, nem a diadalív kimért eleganciája, hanem a kamerámba mosolygó díszmenetelésre várakozó katona, nem az aranyozott szobrokkal díszített hidak a Szajnán, hanem a partról integető horgászok, nem a Notre-Dame tiszteletre áhítozó monumentalitása, hanem a Szent Antal szobor lábát simogató, könyörgő tekintetű anyóka, nem a Lafayette áruház szentélyeknek kijáró pompája, hanem a hölgy, ahogy bocsánatot kért mosolyogva, amikor meglökött; Pardon madame-mondta, és megsimogatott. Nem Versailles pazar gazdagsága és nem, nagyon nem a geometriai formákba kényszerített bokrok, fák, hanem a három japán kisgyerek, ahogy ölelték egymást apjuk fényképezőgépe előtt és a fáradtságtól kicsit kába japán néni, aki hangos böfögéssel botorkált a család után. És az ezüst álarcos lány, aki hagyta, hogy lefényképezzem, pedig tudta, hogy nem fogok beülni az étterembe. A kovácsoltvas erkélyrácsok is, a fekete kosztümös lány, aki az erkélyen cigizve telefonált, majd laza mozdulattal dobta az égő csikket a járókelők közé. De legfőképpen a sármos francia, aki Delon-Belmondó-Montand mosollyal nézett rám, s emiatt egy pillanatra elfelejtettem, hogy elmúltam hatvan.
Köszönöm az élményt, láttam magam előtt a sármos franciát.
A párizsi pillanatok varázsát hoztad el számomra.
Amikor a fényben úszó Champs Elyséen a rokonok cabrio Cliójában a nyitott tetőn keresztül az Eiffel torony villogott rám, és karnyújtásnyira éreztem a Louvre Pyramidját, vagy amikor a Louvre szökőkútjánál Belfegor suhant el mellettem…
Köszönöm szépen, Zsuzsa.
Örülök hogy Szatmári Blanka képe került az írás mellé. Blankát tanítottam, a képről a kémia órák is eszembe jutnak, a lakmusz színei köszönnek vissza a képről 🙂
Szinte nem hittem a szememnek, hogy ennyire illő képet találtam a képzőművészeink által rendelkezésünkre bocsátottak között 🙂
Ennek meg külön örülök, hogy tanítványod volt!