illusztráció: pixabay.com

 

 

 

Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Sosem tudhatod mit veszel ki belőle. (Forrest Gump)

Suhan a limuzin velem Buffalo felé. Kibámulok az ablakon, nézem a tájat, ami esztétikai élményt nem jelent, hisz zömmel a sztráda mellett visz az út.

– Csak egy keveset beszélek angolul – jelzem a sofőrnek elinduláskor, hogy társalgásra ne számítson, de feltételezem, hogy ezzel nagy csalódást nem okozok. Neki most az a feladata, hogy engem, egy lökött magyar turistát, épségben elszállítson a Buffalo-i reptérre. Igen, jól olvasták, lökött a legjobb kifejezés rám. Balek, gondolom önmagamról a kényelmes limuzin hátsó ülésén Buffalo felé suhanva, hisz ahelyett, hogy most New York látnivalóiban gyönyörködnék,vagy a Central Parkban sétálnék, limuzinnal utazom egyedül a Niagarától úgy, hogy nem is láttam közelről a zuhatagot. Nem sajnáltam rá időt, pénzt, fáradságot, és bevállaltam ezt az egynapos kirándulást repülővel New Yorkból. Hajnali hat óra óta talpon vagyok, hogy rápillanthassak a világ egyik legszebb természeti látványosságára, amiről eddig mindenki csakis szuperlatívuszokban mesélt. Nekem ma szó szerint valóban csak a rápillantás jutott ebéd közben, fentről, a Skylon Tower kilátótoronyból.

Ebéd után az idegenvezető mosolyogva közölte:

– Téged már vár a taxi, indulnod kell Buffaloba, hogy elérd az esti New York-i járatodat.

– Hova, mikor, hogyan? Miféle taxi? De hiszen még nem is láttam a Niagarát!

– Csúszott a délelőtti programunk – vonta meg a vállát. – Megbeszéltem a sofőrrel, majd megáll, hogy fényképezni tudjál – kaptam meg a döntő végső tőrdöfést.

Mintha az utazónak kizárólag a fotózás lenne az egyetlen vágya! Kipipálni a helyszíneket: letudva, lefotózva!

A taxi lenn állt a járda mellett, limuzin lévén, több méter hosszúságban.

–Te jó ég – gondoltam magamban. De annak ellenére, hogy szeretem a luxust, nem tudtam örülni neki, hogy mindjárt limuzinnal suhanhatok a nagy Amerikában.

– Jó utat – hallottam az idegenvezető szenvtelen hangját, elindultunk, s többszöri kanyarok után valóban megálltunk, hogy fotózhassak. A korlát, amihez hozzádőltem, amikor megkértem a sofőrt, hogy megörökítsen, kopott volt és rozsdás. A világ egyik legszebb vízesése a távolban, a felhők alatt.rajzolódott ki. Dübörgése nem hallatszott, pedig az útikönyvek szerint olykor már ötven kilométerről is érzékelhető. A Niagara nekem ma nem mutatta meg magát sem képben, sem hangban. Nem hajózhattam elé, hogy karnyújtásnyira legyek tőle.

– Good luck! – mosolyog rám a limuzinos. Feladat teljesítve, Buffaloba értünk.

– Tetszett a Niagara? – teszi fel a kérdést megérkezésemkor New York-i kísérőm, de ez most az én esetemben fájdalmas és bosszantó. Magamra erőltetett kedvességgel mesélem el neki, hogy a csoport, amihez beosztottak reggel, egy óra késéssel érkezett meg, és ez az egy óra csúszás a programban pont elég volt ahhoz, hogy ne hajózhassak a Niagarán. A férfi együttérző arca megnyugtat, s már mosolyogni is képes vagyok rá, aki vigasztaló hangon emlékeztet a reggeli becsekkolásunkra.

– Ne feledje, ma megkapta a TSA Pre* kategóriát, amit nagyon ritkán adnak meg. Amerika megbízik Önben – teszi hozzá elismerő arckifejezéssel.

Ma limuzin ízű bonbont vettem ki a dobozból. A Niagara ízű lapult valahol. Nem volt itt az ideje, hogy rátaláljak.

*TSA Pre: Transportation Security Administration: egy kényelmes, hatékonyabb biztonsági átvilágítási folyamat. Nem kell levetni cipőt, övet.