A többször ismételt tumóró határozott volt, és ellentmondást nem tűrő. Nem volt mit tennem, mint elfogadnom, hogy most egy hotelben fogok aludni, és majd egy nap késéssel érkezem meg. Automatik – mondta a vilcser szervizes nő a mi lesz a csomagokkal kérdésemre. Első hallásra hihetetlennek tűnt, hogy amit Budapesten feladtam, automatikusan megérkezik Réunionra a jelenlegi bonyodalom ellenére is, de amikor egy angolul tudó magyar fiú megerősítette, hogy a bőröndjeinket most valahol tárolják, nekünk nem kell velük foglalkozni az út során, akkor már elhittem, hogy így lesz.
A vilcserserviz tulajdonképpen kerekesszékkel áttolást jelentett volna, de oly erősen szabadkoztam ellene, hogy egy nálam idősebbnek látszó férfi ült be a tolókocsiba. Öten ragadtunk Amszterdamban a budapesti járat kétórás késése miatt, és mindenkire tengerentúli, hosszú repülés várt másnap. Ketten mentek Los Angelesbe, egy valaki Torontóba, egy Detroitbe, és én, Réunionra az unokáimhoz. Réunion egy kis sziget az Indiai Óceánban, Madagaszkár és Mauritius között. Franciaország tengerentúli megyéje – magyaráztam az úti célomat, hozzászokva a tényhez, hogy jó ha tíz emberből kettő ismeri. Ez az arány most sem javult.
Nevettem magamban, hogy azt gondoltam, a Schiphol repülőtér kicsi, amikor kilométereknek tűnő gyaloglás után a kedves segítő hölgy búcsút intett a buszmegállóban, holnap a kolléganője jön értünk ugyanilyen egyenruhában. Itt várjanak rá – mutatott mosolyogva az információs pultra, és mindenkinek felírta a pontos időpontot, (12.45) a beszálló kártyájára.
A Torontóba tartó nő harminc éve várja, hogy találkozzon a gyerekkori szerelmével – derült ki a vacsora alatt, s most tessék. Egy nap már ide vagy oda – mondhattam volna neki, de ez sovány vigasz lett volna, és nem is vicces, inkább szótlanul sajnáltam, ahogy didergett a vékony nyári ruhájában. Kiderült, hogy egy blúzon és egy farmer miniszoknyán kívül nincs is más nála. Nem sokat utaztam eddig életemben – mentegetőzött.
Alapvető, hogy váltóruhát és tisztálkodási dolgokat kell a kézipoggyászba rakni. Nekem, a gyakorlott utazónak, most mégis sikerült hálóing, fogkefe és fogkrém nélkül elindulnom –gondoltam, de nem mondtam ki hangosan, hisz az intim dolgokat nem szokás idegen emberek orrára kötni. Alvásra megteszi bármelyik pólóm, amiből van bőven, bár véletlenül kerültek a kézicsomagba hálóing helyett, hisz álmomban sem gondoltam volna, hogy Amszterdamban fogok aludni, egy, a reptérrel megegyező nevű, amúgy gyönyörű, 4 csillagos hotelben.
Adri lehet, hogy nem is jön vissza Torontóból egyhamar, tudtam meg reggeli közben. Három gyereke várná itthon, igaz, már felnőttek, kettő külön lakik, a legkisebb tizenöt éves, jelenleg az apjával van, mint minden nyáron.
Mint a mesében, olyan romantikus. Mondtam neki, hogy bátornak tartom, amiért úgy tudott dönteni, hogy csapot-papot itt hagy, és rohan a szerelméhez, akinek az anyja már harminc éve megmondta, hogy az Adrit kellett volna kihoznia és elvennie, nem a kanadai nőt.
Tizenhét voltam – mosolygott akkori önmagán, s szerelmes tekintettel nézett körbe, miközben csupasz combján megigazította a tegnapi nyári ruhájára felhúzott farmer miniszoknyáját. Vennem kellene legalább egy pulóvert – állapította meg helyettem is, hogy a vékony, pamut felső sem lesz elég meleg a hétórás repülőúton. A koronavírus miatt nem szabad senkinek Kanadába mennie, csak nagyon nagy indokkal. Ápoló leszek – árulta el nekem bizalmasan, mintha régi ismerősök lennénk, de a részletekről, hogy kinek, miért, hogyan, már hallgatott.
Az angolul tudó fiú elintézte, hogy mindannyian egyszerre menjünk a reptérre a hotelbusszal. A mára kirendelt fiatal reptéri alkalmazott hölgy nem tágított: a szabály az szabály, neki végig kell tolnia a vilcserszervizt kérő utast.
Szürreális látvány volt út közben, amikor homályosan bár, de megláttam tolókocsis magamat a reptéri üzletek üvegkirakatában. A visszafelé út is hasonlóan végeláthatatlannak tűnt, mint tegnap. S miközben lefotóztam a párizsi gép indulási időpontját a monitoron, Adrira gondoltam. Elképzeltem, ahogy egy szál nyári ruhájában dideregve fürkészi a harminc éve nem látott szerelmét a torontói reptéren. Egy új élet reményében.
illusztráció: a szerző fotói
Galló Kovács Zsuzsanna