Volt igazgatóm, Mirza szerint egy könyvről a 100. oldalig mindenképpen kiderül érdemes-e továbbolvasni, vagy végezze inkább a szelektív hulladékgyűjtés oltárán áldozati bárányként. Én sose szoktam eddig kibírni, ha egy könyv jó, végigolvasom, ha rossz, a 20. oldal tájékán sóhajtva leteszem s elmerengve gondolok a szerző, a kiadó s a könyv létrejöttében közreműködő személyek degeneratív ízlésére, mellyel minket olvasókat kívántak volna ferdehajlamúvá nevelni. Az egyetlen könyv, mely eme szinte kőbevésett szabályom alól ki tudott bújni, az Lawrence Durrell Alexandriai négyese volt. Ennek oka az volt, hogy nálamnál műveltebb és olvasottabb emberek is nagyon jó könyvnek tartották, s bíztattak, olvassam el. No meg a kíváncsiság is ott bujkált bennem, hátha megtudok valamit arról az emberről, akinek hepciáskodó természetét és mérgező humorát gyerekkorom kedvenc olvasmányaiból, Gerald Durrell történeteiből már úgy ismertem, mintha saját rokonom lett volna az illető.

Az alexandriai négyes egy tetralógia, s nemhogy az első 100 oldalt, de az egész első kötetet olyan kínkeservvel tudtam csak olvasni, hogy komolyan megfordult a fejemben, valamit én csinálok rosszul. Justine-t és Melissát, Balthazart, Cleát, Pombalt, Pursewardent, Nessimet, Scobiet, és az összes többi kurvát, transzvesztitát, meleget, vérfertőzőt, a város kéjencfurcsa lakóit szövevényes szerelmi életükkel egyetemben a pokolba kívántam néha, és esténként a könyv mellé tollat és jegyzetfüzetet is készítettem az ágyamba, hogy felfejtsem segítségükkel a százféle szereplő kusza kapcsolati hálóját. De átrágtam magam rajta, s a második kötet, mely ugyan Balthazar nevét viseli, de szinte végig Justine-ről szól, folyamatos ahaélménnyel ajándékozott meg s végre élvezni kezdtem ezt a különleges regényt.

Mert valóban az, nemcsak azért mert a lapjain keresztül szinte érzem, hallom, látom és szagolom Alexandriát ezt a meglehetősen buja várost, megannyi pikáns figurájával együtt, hanem mert olyan sokrétű a cselekmény, a filozófia s a mondanivaló, hogy még a felénél sem tartok, s tudom, ha végeztem, kezdem elölről.

„Öt különböző kép ugyanarról a személyről. Ha írnék, én is ilyen sokdimenziós jellemzésre törekednék, amolyan prizmás látásmódra. Miért ne mutathatná valaki egyszerre több profilját?” mondja a fő-főszereplő, Justine, mikor szabónőjénél ruhát próbálva belenéz egy sokrészes tükörbe s egyben definiálja magát a művet is, melybe írója beleálmodta. S valóban ahogy halad előre a történet úgy változik a kép ugyanarról a személyről, s megismerjük végre mi vezérli tetteiket, hogy aztán a következő fejezetben egy újabb dimenzióban láthassuk s ne tudjuk eldönteni, voltaképpen ki kibe is szerelmes, szerelmes-e egyáltalán bárki is, vagy csak az a fajta alkotó szexuális energia árad belőlük, mely kéz a kézben jár a szellemi energiával, s mely Pursewarden szerint minden emberi indítékot magában foglal.

Ahogy haladok a könyvvel, úgy fejtem le az igazság hagymájáról a leveleket, hogy a végén eljussak a legbelsejéig s megértsem mit is akart az író üzenni, hogy a kultúra és minden tudás gyökere egyenlő a szexualitással, s a világ megismerése is ennek a függvénye, s „ahol ez a képesség kisiklik vagy elnyomorodik, ott származékai, vallás és egyebek is eltorzulnak, eltörpülnek, és a jelképes misztikus rózsa helyett judaikus kelvirág terem, mint a mormonok vagy a vegetáriánusok, művész helyett bőgőmasina, filozófia helyett szemantika.”  S valóban a könyvben a szerelem ezer és ezer arcával ismerkedhetünk meg, van itt öngyilkosságra képes igaz testvéri szerelem, politikai karrier érdekében legalizált prostitúció, arcnélküli plátói szerelem, leveleken évtizedekig haldokló szerelem, részvétből szerelem, kiskorú szerelem, fajtalankodó szerelem, kukkoló szerelem, és a regény végén még egy teljesen hétköznapi szerelem is.

Miképpen a szerelemben minden megengedett Durrell szerint, éppúgy nem igaz ez azonban a politikára, s kiváltképp a titkosügynökök által behálózott Alexandriára, ahol a sokszínű, forrongó felszín alatt mélyebb titkok is rejtőznek. Koptok, zsidók, muzulmánok, brit tisztviselők és ókeresztény földesurak gigászi küzdelme zajlik a hagymahéjak menedékében, eldugva kissé az olvasó szeme elől, csak fáradságos lapozás után kerül napfényre a regény igazi története.

Azt mondtam igazi? Nem tudom, hiszen még nem is volt szó az irodalmi szálról, a három író párbajáról, mely szinte regény a regényben: a jelen időben mérkőzik meg az elbeszélő főhős – történetesen egy író – Pursewardennel (aki szintén író) nemcsak az irodalom, hanem a szerelem harcterén is, s közben olvashatjuk a harmadik vetélytárs, a nő első férjének regényét Justine-ről, s nemcsak azon gondolkozhatunk el közben, vajon kit szeretett igazán a nő hármójuk közül, (nem beszélve a negyedikről, a férjről), hanem, hogy a három írói stílus közül hogyan is érdemes írni.

Igaz is, erről jut eszembe, hogy még nem is említettem a regény egyik legjellemzőbb tulajdonságát, az ídősíkok folyamatos mozgatását. Az írókurzuson tanultakkal ellentétben Durrell úgy rúgja fel a flashback szabályait – melyet természetesen ismernie kell, hiszen különben hogyis szegülhetne neki ellen – hogy semminemű támpontot nem ad arra nézve, éppen hol és mikor is játszódik a cselekmény, nincs átvezetés, visszavezetés, fogódzó, egyes-egyedül az olvasó különleges intelligenciájára bízza az író, hogy tudja éppen mit is olvas, a hagymahéj melyik burkában lapul éppen.

Igen, azt hiszem, ez az a könyv, amit még nagyon sokszor fogok elolvasni és biztos vagyok benne, hogy fogok még benne találni további rejtett, meglapult üzenetet…