Rigó József alkotása

15. Átalakulás. Sorra jöttek létre a helyi pártok, többségükben ugyanazok a figurák tűntek fel alapítóként. Mindenki kereste a “helyét”. Egy kisvárosban a közéletben aktív emberek akkoriban ismerték egymást. Nem voltak nagy meglepetések. A született helyzetkihasználók később jelentek meg, mikor már megtörténtek a változások. Amikor a fővárosban lezajlottak a nemzeti kerekasztal tárgyalások – amelyeken a résztvevők összetétele és a témák súlyozása a mai napig nem mondható egyértelműen érthetőnek –, felgyorsultak az események. 1989. október elején az addigi állampárt önszántából, belső harcok következtében „megszüntette magát”, de az ezt megszavazó küldöttek rögtön létrehoztak magukból egy új pártot, ami a demokratikus szocializmus és a versengő többpártrendszer hívének deklarálta magát. Én, miután aktívan képviseltem a reformok igényét a megszűntben, tagja lettem az új pártnak. A régi párt tagjainak túlnyomó többsége felszívódott. Az új helyi szervezetben nagyon kevés régi elvtárs, még kevesebb régi vezető maradt, és jöttek néhányan olyanok, akik addig nem voltak párttagok. Nem voltak illúzióim, de abban azért reménykedtem, most senki sem érdekből csatlakozik.

16. Kísértő múlt. Az akkoriban gyakori ellenzéki gyűlések egyikére az akkor még Gödöllői Agrártudományi Egyetem aulájában került sor. A mindenkori meghívott vendégek és a helyi aktivisták lelkesedéstől fűtötten beszéltek a fennálló rendszer anomáliáiról, főleg arról, ami nem tűrhető, amin mindenképpen változtatni kell. Én is a felszólalók között voltam. A zsúfolt sorok mellett elhaladva két idős hölgy beszélgetésére lettem figyelmes. A társadalmi helyzetüket – akkor már szabadon kifejezhető módon – jelezni kívánó, elegánsan öltözött idős dámák észrevehetően engem néztek. Akkor értem hallótávolságra, amikor az egyik azt kérdezte a másiktól, “ez (így!) nem annak a cselédlánynak a fia?”, mire a másik azt válaszolta, “de, azé.” Az elcsípett párbeszéd-foszlány megdöbbentett. Harmincharmadik évemben jártam akkor, több diplomásként egyetemi doktori címmel rendelkeztem. Negyven év szocializmus után, egy “demokrata” politikai rendezvényen, valaki azt tartotta rólam fontosnak megjegyezni, hogy cselédlány volt az anyám. A tény maga igaz, a Horthy-rendszerben megárvult anyám cseléd lett, de a beszélgetés idején, már harminc év gyári munkás múlttal, nyugdíjas volt.