illusztráció:pixabay.com

Mindenki tudja, hogy az anyáknak elveik vannak. Mindegy is, ha néha homlokegyenest ellentmondanak egymásnak, szigorú, sziklaszilárd elveken nyugszik az anyák világa. Ha megkérdezed, miért és honnan is gondolják ezen elveket jónak, miért érzik, hogy így a helyes, megfellebbezhetetlenül igaz, annyit felelnek csak: elvből.

Az én anyámnak is vannak elvei. Az egyik például, hogy nem adunk borravalót étteremben, kávézóban, fagyizóban. Ha annyi az ára, akkor annyit fizetünk. Miért, a közalkalmazottaknak ki ad borravalót? Például, neked kislányom. Hát, szoktam néha csokit kapni az olvasóktól, jobb napokon becsúszik egy üveg bor, az irkásaimtól egy liter pálinka. A „Pali pálinkája” például. Na, az fogalom. Az első írótáborra küldte, 76-os szilva, tölgyfahordóban érlelt, három éve sajog az ínyünk utána. Mindegy, milyen puccos italt iszunk, tavaly például Zsuzsa hozott Reunionból eredeti francia fehér rumot Mojitónak, jó volt az is. Na de a Pali pálinkája!

Szóval, anya elveinél tartottam, hogy képtelen megmagyarázni. Mondjuk, az elveket elég nehéz, mert azok ugye eleve vannak. Jönnek a semmiből, küldik a fura zöld földönkívüliek, vagy kitermelődik az évszázados házak repedéseiből, ideszellenti őket a rézfaszú bagoly.

Az elvek a gyerekkor pillérei, a tanulás, a kérdezés, a felnőttekkel való beszélgetés különös csapóajtói.

Ha gyerekkorom miért korszakára gondolok, eszembe jutnak a felelet nélkül hagyott kérdések, anyám szorítása a karomon, gesztusok és pillantások, el nem magyarázott fintorok, és orromba szúr szüleim bárszekrényének sajátos illata. Egy kicsit érződött rajta a mindig raktáron lévő sós földimogyoró fűszeres illata, a lakkozott bútor szúrós szaga, és volt még benne egy csipetnyi dohányszag meg édes, köhögtetős tojáslikőrpára. Mi gyerekek mindig valami áhítatos csodálattal nyitottuk ki, és szimatoltunk bele. A hatvannégy négyzetméterbe szorított család egyedi ergonómiája révén ugyanis a gyerekszobába került ez a tilalommal övezett széf. A szülők szobája volt a kisebb, ott éppen csak apám több ezer kötetes könyvét bírták bezsúfolni a kanapéágy és két fotel mellé, a gyerekszobában volt hely elég, így a lakás ékessége nálunk lett kiállítva egy lehajtható ajtajú, szocreál furnérdoboz alakjában. Belülről tükör borította a bárszekrényt és a megkettőzött üvegek csillogása csak fokozta gyermeki csodálatunkat a felnőttek titkos világa iránt.

Harmadikos lehettem, mikor engedélyt kaptam arra, hogy hivatalosan is belenyúlhassak és kivehessek belőle egy üveget. Anya a telefonban hadarta el gyorsan, mit kell tennem. Utáltam az egész ügyet, és igazából nem értettem, hogy miért kell az én zongoratanáromnak egy üveg pezsgőt vinnem az utolsó órámra a tanév végén. Kérdésemre anyám türelmetlenül felelte: elvből.

Ijedten bámultam a lakkozott széfet és mint oly sokszor, nem értettem semmit.

Nincs születésnapja a tanárnak, és egyébként sem törődött túl sokat velem évközben, folyton kijárkált kávézni, meg a folyosóra flörtölni, bár ezt a szót még akkoriban nem ismertem, de a jelentésével teljesen tisztában voltam már kilenc évesen is.

Azt, hogy ez így illik tanév végén tanár-szülő kontextusban, éppúgy nem tudta tiszta gyermeki szervezetem befogadni, mint a tanárom folyamatos lazaságát és érdektelenségét zongoraművészi pályám iránt.

Kissé lámpalázasan az előttem álló kellemetlen feladat miatt, meglehetős gyorsasággal intézkedtem azon a koranyári napon a bárszekrényt illetően. Kimarkoltam a megfelelőnek gondolt üveget, tulajdonképpen nem volt sok választásom, mert csak két bontatlan nyakú ital állt a titokzatos tükör előtt. Késésben voltam, anyám már az ajtóból ugrasztott vissza paraszolvenciagyanús ötletével. A liftet meg sem vártam, lerepültem a lépcsőn, átrohantam a parkon és beestem a zeneiskolába. A meglepett zongoratanárnak gyorsan a kezébe nyomtam az üveget és hadartam valamit anyámról meg a köszönetről.

Abban az évben lettem először és utoljára tisztakitűnő zongorából. Anya méregdrága és féltve őrzött francia konyakja, amit a német rokonoknak őrizgetett, megtette a magáét.

Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen eldőlt számomra, hogy az elvek csak felesleges nyűgnek vannak és semmi közük a valósághoz, mert folyamatosan ellentmondásba keverik az embert. És azóta is úgy vagyok velük, az elvekkel, mint Hamvas Béla: élek nélkülük, szabad vagyok, sétálok vidáman és jó az emésztésem.

Elhangzott 2019.  május 3-án a Bor-Sajt-Irka esten.