Vadvirágkert

(önbeszély)

Erdő mellett jó lakni, pedig sok fát kell hasogatni, ha fával fűt az ember. Manapság a médiában mindenki a természettel való harmonikus együttélésről papol, és közben isteníti az évszázados praxissal tükörsimára gondozott gyepeket. Vidéki házamban, ha nem nyírom a növényzetet, pont olyan lesz, mint a szomszéd erdőben. Mégis, aki benéz megjegyzi, hogy itt nem gondozzák a kertet. Ez nem véletlen, mert én szeretem nézni, mint most is az ablakon át, írás közben, a szabadon burjánzó vadvirágokat. Azért, ahol járok, levágom az aljnövényzetet, mert a bokámra felcsimpaszkodó kullancsokat én sem kedvelem. Mostanában az foglalkoztat, hogyan lehet nem ártva élni a világban. Már túl vagyok a minden áron használni akaráson. Rájöttem, nem tudom mi a haszon, sőt azt sem igazán, mi a jó. Leginkább már afféle hajlok, hogy a jót nem létrehozni, hanem megtalálni kell. Az egyetlen változatlan bennem a meggyőződés, hogy a jelenlét eszköze az alkotás; nem javítgatás a múlton, hanem jövőteremtés.