illusztráció: pixabay.com

2019. május 24-én délután az autópályán, mostanában általános gyakorlat szerint, valamilyen hozzánemértésből adódóan olyan időszakban is dugó tudott keletkezni, amikor nem szokott. Így, miután este a Vígszínház környékén parkolni legalább akkora művészet, mint a színészet maga, öt perccel az előadás kezdete előtt estem be a jegyirodába. Nem sok jót ígért, hogy nem volt ott senki, de aztán végül, a pénztárosnő javaslatára, inkább egy földszinti pótszékért fizettem 2500 forintot, mint egy rendesért az erkélyi magaslesre. Ugyan a színpadi helyzetnek megfelelően mozgatott thonet székemről, amit magam vittem be a terembe, csak a színpad nyolcvan százalékát láttam, ez csak néhány jelenetben korlátozta, akkor is csak a hallásban, az élményemet. Ez volt az évadban az utolsó előadás, így talán ezért is volt totális teltház. Nem tudtam kihasználni a jegyszedőnő javaslatát, hogy üljek be valami jó üres helyre, mert olyan nem volt.

A darab Chaplin Diktátor című filmje alapján készült, amit ifjúkoromban többször is láttam, gyakori filmklub látogatóként. Az Oscar díjas alkotás érdekessége, hogy a szerző első hangos filmje, ami eszperantóul is elérhető.

A történet annyira banális és közhelyes, hogy a siker saját korában is főleg Charlie Chaplin kivételes képességeinek szólt, és persze annak a történelmi helyzetnek, amikor a szerző még a végkifejletet nem ismerve, hatalma csúcsán tette gúny tárgyává Hitlert, a németek vezérét. Szerintem csak ez az egy analógia lehetett az oka annak, hogy pont ezzel a filmadaptációval jelezze egy színház a véleményét a mai körülményekről. A történet maga semmilyen értelemben nem alkalmas az analógiára. A mai kor diktatúráinak nem sok köze van a hitlerihez. Az ilyenfajta analógia az olyan atavizmus, amiben az úgynevezett történelem, mint a politika butítómestere jelenik meg. Ma már sokkal többet tudunk az emberi agy működéséről, az érzelmek és értelem viszonyáról. Ennek fényében teljesen más megközelítés szükséges az aktuális politikai manipuláció bemutatására. Az Internet és a szociális média korában az „asztal körülülős” közösségi és „csöpögős párkapcsolati” egyéni nosztalgia nevetséges. Aki bátor akar lenni, annak nem bevált kliséket kell újracsócsálnia, hanem meg kell keresnie azokat a műveket, frisseket, vagy még fel nem tárt „fiókban lévőket”, amelyek alkalmasak korunk jelenségeinek ábrázolására. A sima kultúrmarketing, akár hatalompárti, akár „ellenzéki”, édeskevés a valódi katarzishoz, aminek elérése a színház dolga.

A választás anakronizmusát és fantáziátlanságát csupán egyetlen momentum menti, mégpedig az, hogy Hynkel és a Borbély szerepét alakító ifj. Vidnyánszky Attila nemcsak felnő a chaplini alakításhoz, hanem azt magára aktualizálva, saját gazdag színészi eszközeivel önálló életre is kelti. Annyira, hogy néha már el is tud vonatkoztatni a néző – én is – a filmbeli figurától. A főszereplő minden olyan színészi eszközt felvonultat az előadásban, ami szükséges a sikerhez. Mellékesen azért érdemes megjegyezni, hogy nem biztos, hogy egy előadásban mindre szükség van.

A rendező Eszenyi Enikőre ezentúl is inkább, mint a Vágy villamosa Blanche szerepének alakítójára gondolok, mint egy Chaplin film adaptálójára. A többi szereplő jól tette a dolgát. A Schultz hadnagyot alakító Wunderlich József, és a Herr Spejzet alakító Hajduk Károly játékát kimondottan élveztem. Király Dániel szükséges szinten hozta Napaloni figuráját. A női főszereplő játéka – inkább a figura, mint a játék miatt –, minden színészi eszközt bevető igyekezete ellenére sem különösebben említésre méltó. Ennyit tudott kihozni a dologból. A többi színész Vígszínház szintű tisztességes iparos munkát végzett. Az élőzene minőségét külön ki kell emelni, az nagyon kedvemre valóan hangzott.

A bosszantóan didaktikus, vörös farok jellegű befejezés után a közönség ünnepelte az előadást. Én is tapsoltam. Valamilyen értelemben érzelmileg követtem ezt a reakciót, de már később racionálisan belegondolva a játékba, csak Vidnyánszky egyéni színészi bravúrja maradt meg bennem.

A színházból kifelé tartva hallgatom, az egyébként a szokásos színházi publikumnál „felsőbb körökbe” sorolható közönség beszélgetéseit. A felcsípett dialógustöredékek visszaigazolják, hogy „vették az aktualizálást”. De azért érezhető volt, hogy ennél talán ők is többre számítottak.

Ifjú Vidnyánszkyt rendezőként is megismertem már. Türelmetlenül várom, hogy találjon sokrétű képességeinek megfelelő színvonalú darabot. Ha sikerül, amit szívből kívánok neki, meggyőződésem, hogy olyan korszakos teljesítményre lesz majd képes, ami feleslegessé teszi majd előnevét, mert ő lehet „a Vidnyánszky”.

A két részben játszott előadás elég hosszú volt. Hazafelé már sehol nem volt dugó az úton. Nem a forgalom lett jobban szervezett, csak már hazaértek a naponta gépkocsit használó tömegek. De a holnap reggeli káosz borítékolható.

^[1]http://vigszinhaz.hu/program.php?mid=R723pqOB4o74pIOf1QFlsb

Legjobb 30 év alatti férfi színész: IFJ. VIDNYÁNSZKY ATTILA (A diktátor, Vígszínház)

https://fidelio.hu/szinhaz/ket-dijnak-is-orulhet-ifj-vidnyanszky-attila-a-poszt-on-146110.html