illusztráció: https://kiralyikastely.jegy.hu/program/evbucsuztato-koncert-lajko-felix-es-balazs-janos-97645#gallery

A 2018. december 29-én megtartott remek előadás ismét bizonyította, hogy egy kastély, mint élő kulturális intézmény, igazi fából vaskarika. A gödöllői kastély – Mária Terézia jogi gázszerelője hübriszének szüleménye –, teljesen alkalmatlan huszonegyedik századi kulturális tömegrendezvény céljára. Hogy mégis ezzel kísérleteznek a volt lovardában (sic!) a fenntartók, korunk árulkodó jellegzetessége. Szomorú tapasztalat, hogy a mindenkori „urak” szeretnek az általuk valakiknek vélt „történelmi” elődeik díszletei között pózolni. Egy feudális főúr szolgasereg által fenntartott, „fényűző” lakhelyét nem lehet észszerű költséggel, üzemeltethetően, mai közfunkcióra átalakítani. A józanabb „történelem-értelmezők” a múzeum intézményében vélik megtalálni a „várak” és „kastélyok” mai feladatát. Ez valamilyen mértékben elfogadható lehet. De érdemes meggondolni, nincs-e fontosabb bemutatni való jobbágyaik leszármazottainak, mint a mindenkori „főnemesek” életmintája,. Amit történelemnek neveznek, egyáltalán nem a mai élet tanítómestere.

Miután – szánalmas folyosókapcsolatokon át megközelítve a termet –, a közönség elfoglalja a helyét a valamikor is maximum csak az úri lovasoknak ideális hodályban, és a két előadó is bejut ugyanazon az úton, elkezdődhet az előadás. Amint játszani kezdenek a szürrealisztikusan elhelyezett színpadon, nyolcvan percre feledtetik a környezetből áradó, főúrmajmoló, pitiáner ízlésnyomort.

Az előadás – különösen csukott szemmel hallgatva – zseniális, sőt helyenként katartikus. Lajkónak mindegy, hol játszik, bárhol tud maga a Zene lenni. És most Balázsban méltó társra is talált. A hegedűst legutóbb a „muzsikál az erdő” keretében, fákkal övezve hallottam, ahol ugyanúgy győzött zenéjével a helyi körülményeken, mint ezen az akusztikátlan fedett lovaglóhelyen.

Az sem zavarja a remek dinamikájú és egymást emelő egyéni és közös improvizációk élvezetét, hogy ülőhelyünk az eredetileg színpadnak szánt emelvényen van, magasabban, mint az ideiglenes előadói pódium a terem szélén. Így legalább látjuk az úri közönséget is. Közülük többen ki-be hordozzák felsíró karon ülő gyerekeiket előadás közben, megint mások pisilni vezetik ki-be nagyobb csemetéiket, illetve maguk távoznak valamiért egy időre. Ez az erdőben sokkal természetesebben zajlott. Szerencsére az előadókat ez nem zavarja, mert belefeledkeznek a zenélésbe – és engem is csak kicsit, mert inkább velük vagyok, mint az ajtónyitogatókkal.

A megszólaló zene lüktetése, lélegzése magával ragad. Balázs zongorajátéka nem egyszerűen kiegészíti Lajkó invenciózus hegedülését, hanem igazi hozzáadott értéket jelent. A hangszerek egymással való diskurzusa olyan zenebeszéddé válik, amire csak a legnagyobbak képesek. Profánul akár azt is mondhatnám, hogy az együttes játék már-már egyfajta zenei szeretkezés, amiben aztán megszületik a Mi. A hangzás dinamikája, még akusztikai feltételek híján, olykor jelentős háttérzajban is, olyan regisztereket jár be, ami lefegyverzően és bódítóan lenyűgöző. A két zenész, egy-egy előadott darab végére, szinte meditatív állapotba juttatja az értően figyelő, befogadni kész hallgatót.

A hallott zene nem bekategorizálható. Sokan vélik úgy – és lehet hogy igazuk van – , hogy a zene a legabsztraktabb művészet, hiszen nincs bezárva a nyelvbe vagy a színek és formák anyagi-térbeli kereteibe. Ha ezt a zenét hallgatom, mindegy milyen a műfaja. Az ilyen színvonalú improvizatív előadás, ahol a mű ott és akkor születik, olyannak, amilyen éppen a szépség, egyfajta remény, hogy az ember már nem beszélő állat, hanem szellemi lény, aki felülemelkedik az anyagi létezésen, és valamiféle más minőségre is képes. A közönség lelkes, a ráadások interpretációs színvonala, ha lehet, még emelkedik is.

Az előadás végén egy-egy üveg bort kapnak a művészek. Feldereng előttem, milyen lett volna, ha életem legemlékezetesebb koncertjén Leonard Bernsteinnek, mikor befejezte Bartók Concerto -jának előadását a New York-i Szimfonikusok moszkvai koncertjén, átadtak volna egy üveg vodkát…

A nyolc csillárból hét világított, a működőknél a kiégett gyertya-izzók számolását egy tucatnál abbahagytam. A falakat „díszítő” színes, hatalmas méretű sziszi- és ferencjóska posztereket nehéz feledni. Az sem ártana, hogyha a kastélytól kivezető úton lenne közvilágítás. Mindegy, az élmény így is Fényes lett.