Almási Lajos alkotása

59. Életmotívumaim. Személyes életemben a változások családom kibontakozásának idejére estek. Sok saját munkával épített házunk éppen az átalakulás alatt épült, olyan időben, amikor az építőanyagokhoz jutás nehéz volt, a szükséges jövedelem megszerzése pedig napi két munka-műszakot igényelt. Nem volt 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. 1988-ban és 1990-ben megszülettek fiaim. Igyekeztem aktívan bekapcsolódni a változásba. Érzek némi lelkiismeretfurdalást, hogy kevesebb idő jutott a családra, mint kellett volna, de minden életfeltételt saját munkával tudtam megteremteni. Gyerekkorom óta szándékom figyelemmel lenni másokra. Igyekszem másokat nem zavarva létezni. Ifjú koromban ehhez a közös boldogulás igénye társult, amit nem mások átalakításával, hanem kölcsönösen elfogadható ügyekkel képzeltem el. Nincs bennem vágy a közös létezésben való feloldódásra, és elfogadom a többiek jogát is az egyéni létmódra. De mindez párosul azzal a határozott igénnyel, hogy másokkal megosszam gondolataimat. Nem az irányelvek, inkább a megoldás-lehetőségek érdekeltek, de azok elméletileg is. Nehezen tűröm személyes szuverenitásom megkérdőjelezését, de kész vagyok a beláthatóan szükséges kompromisszumokra. A rendszer változtatását saját feladatnak tekintettem, de nem voltam felkészülve arra, hogy sokan uralom- és vagyonszerzés lehetőségét látták benne. Én nem „csak egyszer, de akkor nagyon” akartam győzni. A politikát szükséges eszköznek tartom, de nem hivatásként, hanem életfunkcióként tekintek rá. A társadalmi hatalom feladatának az intézményes feltételteremtést, és nem a helyes irányba terelést gondolom, amihez nem karizmára, hanem életfolyamatfenntartó képességre van szükség.

60. Felelősségem. Az evolúció – a társadalmié is –, sajátossága, hogy az állapotot, amit lehetséges/valóságos biztonságnak lehet nevezni, nem fejlődés iránymutatással, hanem a lehetőségek választékával képes nyújtani. A teremtés nem anyagi, hanem szellemi tevékenység, amire az ember képes. Számomra a haladás nem célállapot, hanem létezésmód. A visszamutató felelősség konkrét cselekedetre, vagy annak elmulasztására egyetemes, mert saját cselekedetéért mindenki felelős. Az előremutató felelősség – ami valamilyen értelemben ígéret – részleges, mert szerephez tartozik, és a jövőre vonatkozik. Én, aki éppen a változások alatt haladtam meg a krisztusi kort, nem tudok megbocsátani. Magamnak sem. Ezt a hiányosságomat azzal igyekszem kezelni, hogy próbálok felejteni. Megbocsátás-képtelenségem a bűnhöz való viszonyomból adódik. Tagadom az eredendő bűnt. A bűn személyes, szabad választás eredménye, nem isteni/természeti világtulajdonság. A bűn attól bűn, hogy valaki annak látja. De ki mondja meg mi a bűn, ha a megcselekvők nem érzik, mert nem tudják megkülönböztetni a jót és a rosszat? Ha nincs Isten, honnan vesszük a mércét? Elődeinktől kapjuk? Utódainktól? Bűnmentes kortársainktól? Esetleg mindezektől együttesen? Ha hiszünk Egy Mérce létezésében – én hiszek –, ki felelős a közös bűnökért? Egyáltalán, mit jelent a felelősség? Nekem mindig célom marad felelősséget vállalni az általam vélt jóért, akkor is, ha olykor tévedek és/vagy szembe megyek a többséggel. Megszüntethetetlen vágyam az engem körülvevő világgal összhangban tenni ezt, mert demokráciát szeretnék, ami egyszerűen az élethez szükséges hatalom civilizált megosztása. Ez legalább annyira etikai, mint politikai kérdés.

Vége