Almási Lajos alkotása

41. Tulajdonváltás. Mindenki arról beszélt, hogy fel kell számolni a köztulajdon pazarló dominanciáját. A lényegi kérdés, amit akkor kevesen fogalmaztak meg világosan, az volt, hogyan lesz a nagyrészt állami vállalatokban lekötött közvagyonból, „profit elvű ellenőrzést” lehetővé tevő magánvagyon. Ezt utólag már egyértelműen privatizációnak nevezzük, akkoriban inkább a magántulajdonon alapuló, hatékony piacgazdaság feltételei megteremtésének nevezték. „A lényeg az, hogy visszaálljunk a gazdaság, a társadalom természetes fejlődésének nyomvonalára, s ez majd kialakítja az arányokat az állami, a magán-, a települési önkormányzati, az alapítványi és más tulajdonformák között.” (Sic!) Erősen kérdéses, hogy megértette-e, egy megszűnő és/vagy éppen valahogy magánkézbe került vállalat dolgozója, hogy ez mit jelent? Volt ennél egyértelműbb fogalmazás is: „a gazdaság talpra állítása elképzelhetetlen a tulajdonviszonyok alapvető megváltoztatása nélkül.” Azt azonban senki nem magyarázta meg, hogyan, miért éppen úgy lesz az eddig köztulajdon gyár valakié, és miért pont az öve. És persze arról végképp nem volt szó, hol lehet jelentkezni, ha valaki, aki addig azt hallotta, hogy „tiéd a gyár … ”, maga is tényleges tulajdonos akart lenni. Miközben folyt a kampány a négyigenről, elkezdték alkalmazni az 1989. évi XIII. törvényt, amely szabályozta a gazdasági szervezetek és társaságok átalakulását, ami lehetővé/törvényessé tette a spontán privatizációt. A munkahelyi pártszervezetek átadták a stafétát a privatizátoroknak, akik új tulajdonosként, racionalizálták a veszteséges működést, és állampártmentesen szabadultak meg a felesleges munkaerőtől.

42. Lakótelepi focipálya. Tanácstagi tevékenységem egyik eredménye az volt, hogy sikerült a lakótelepen, amit a tanácsban képviseltem, részben társadalmi munkában, létrehozni egy bekerített focipályát. A közterületet, a tervezést, a szükséges anyagokat, a szakmunkát tanácsi forrásból, és az akkoriban létező tanácstagi keretből szedtem össze. A kivitelezésben sok lakó és jómagam is részt vettünk. Akkoriban, a frissen épített tömbházakban a lakosság összetétele olyan volt, hogy majdnem minden családra jutott iskolás korú gyerek. Amikor a létesítmény elkészült, a gyerekek és a kamaszok hamar birtokba vették. Sőt, a férfiak is összeálltak, főleg hétvégenként, egy-egy focimeccsre. A benépesült grundon sokszor késő estig röpködött a labda. A közelben lakók nagyon gyorsan elkezdtek panaszkodni a használat okozta zsivajra, volt akit a labdapattogás különösen zavart. Előbb csak kérték, de később már követelték a zaj csökkentését, egyesek egyenesen a tevékenység megszüntetését. A közjavak, a pálya ilyen volt, közösségi használata, mindig vet fel kérdéseket. Az egyik lehetséges válasz, hogy nincs szükség rájuk. „Ami mindenkié, az senkié, és a dolgok csak akkor működnek, ha van gazdájuk”, mondják a magántulajdonban hívők. Mások kiállnak a közjavak mellett, mint a közösségi élet fontos színterei, eszközei mellett. Ők nem csak elvi alapon gondolják indokoltnak a köztulajdon szükségességét, hanem azt is állítják, hogy vannak olyan személyes és társadalmi szükségletek, amelyek csak közjavakkal kielégíthetők fenntarthatóan. A pálya ma már nincs meg, egykori területét is igénybe véve, egy görögkatolikus templom épült a helyén.