3. Indíttatásom. Nyilvánvaló a felelősségem azért, ami ma itt van. Nem azért, mert hibáztam, hiba nélkül nincs élet, hanem azért, mert többnyire kényelmességből tudomásul vettem mások elkövetett hibáit, anélkül hogy megfelelően reagáltam volna. Így válhattak a hibák bűnökké. Nem új dilemma a vétkesek közötti hallgatás értelmezése. Én magam szándékosan nem követtem el erkölcsi bűnöket, és az írott törvényeket is igyekeztem megtartani. Biztos, hogy az én etikámat nem mindenki fogadja el, ahogy sajnos az is, hogy születtek és érvényesek betarthatatlan törvények. Már nem gondolom, hogy mindenkinek azonosan kellene működnie, és azt sem, hogy a cselekvés mindenképpen haladás. Rengeteg gond és baj oka a meggondolatlan tett. Most, hogy már tudjuk, hogy tetteink nagy része ösztönös, még nagyobb a tudatosság fontossága saját magunk irányításában. Felelősségemet a mostért abban érzem, hogy nem voltam elég aktív – bár volt idő, amikor igyekeztem – a bűnök megakadályozásában. A megbocsátásban nem hiszek, csak a felejtésben. De elfelejteni csak azt szabad, ami elmúlt, azt nem, ami van.

4. Beszervezési kísérlet. Még bőven a „szocializmusban” éltünk, amikor a művelődési központban az előző igazgatóhelyettes a helyi múzeum első számú vezetőjévé lépett elő. Úgy alakult, hogy informatikus mérnök létemre elvállaltam ezt a pozíciót. Akkor már több éve dolgoztam ott mellékállásban, szakköröket és tehetséggondozó alapítványt vezettem, de a fő ok, amiért vállaltam, az igazgató személye volt, aki egy rendkívüli ember. Nagyon rövid ideje voltam a pozícióban, amikor találkozóra hívott egy elvtárs a szomszédos presszóba. Azt ajánlotta, hogy legyek informátor. Mikor azt kérdeztem tőle, miért tenném ezt, azzal győzködött, hogy ugyan, most már!, nem tudnak fizetni, de olyan idők jönnek, amikor a jól informáltság nagyon jelentős előnyökkel fog majd járni. Gondolkodás nélkül azt válaszoltam neki, hogy köszönöm nem, azt is hozzátéve, hogy már az a mennyiségű információ is sok nekem, amit magamtól megtudok. Nem kerestek meg többet. Igaz később, már az „új rendszerben”, amikor néhányszor lehetőség adódott, sem kaptam jelentősebb állami megbízást. Akkor bosszantott, de ma már örülök ennek.