illusztráció: pixabay.com

A mondat gyönyörű példája a hivatali zsargonnak, de bizonyítéka a nyelv határtalan rugalmasságának is. Tartalmilag arról van szó, hogy a nagyobb, látható vadállatok jelenléte az ember lakóhelyein és egyéb élettereiben nemkívánatos. Még senki sem hallott patkány vadászati engedélyről, a nyest határeset, a róka, a farkas már tárgyai a “párbeszédnek”, de az igazi fókuszban – mifelénk – a veszélyesnek tartott vaddisznó és medve van. A szintén nagytestű őzek és szarvasok – növényevőként – kevesebb félelmet keltenek. Az érintettek körébe a formális logika magukat a vadászható vadfajokat is belesorolja, de nem nagyon létezik olyan módszer, amivel az ő “véleményük” is becsatornázható lehetne a “párbeszédbe”. A kívánatos helyzet az, amikor legalább a “vadászható vadfajok” távol tartják magukat az ember élőhelyeitől. A kézenfekvő kölcsönösséget az nehezíti – vagyis inkább ellehetetleníti – hogy a homo sapiens a teljes Föld bolygóra igényt tart. Ezért – bár van benne némi lelkiismeret furdalás – az ember számára nem látszik más megoldás, mint a behatolók további “gyérítése”.