Szolnoki Irma: Szavak

Kovács Sándor_Piactér

illusztráció: Kovács Sándor: Piactér

Szavak

Meghatározói életünknek. Az első, gügyögve kimondott szó, és az utolsó, halk sóhajtás. Amit a két szó közt eltelt időben mondunk ki, jellemzi egész lényünket, tetteinket, gondolatainkat.

Szeretek játszani a szavakkal. Egyenként kimondani őket, hallani a ritmusukat. Elgondolkodni azon, miért éppen ezt jelenti a szó, és vajon, ki mondta ki először és miért?

Utca. Cuppan a „c”, mintha sártócsába léptem volna. Cuppan. Imádni való az a dupla „p”. Érzem gyermekem leheletét, ahogyan két kis kezébe fogja az arcomat, és rácuppantja pusziját. Gyermekemről eszembe jut a férjem és az esküvőm.

Esküvő. Benne az a hosszú „ő”. Ő, aki meghatározza további életem. Anyámnak mit jelenthetett az én esküvőm? Az esküt és a vőt? Nem, nemcsak ezt, az ő életében már benne volt egy másik „ő”.

A temető. Temet – ő. Jaj, ez a hosszú „ő”, mennyire más, mint az előző, pedig ugyanaz az „ő”!

Koporsó, fűzi tovább agyam a gondolatot. Csupa mély hangzó, borzongó, kongó, zord szó. Még ott dübörög a fülemben, ahogy a rögök kíméletlen ridegséggel koppannak apám koporsóján. És máris itt az új szó: koppan. Milyen más ez a dupla „p”. Nem cuppan, nem simogat lágyan, hanem könyörtelenül üt, rombol, semmivé tesz, fájó. „Ó”, ez az állandóságot jelentő furcsa, hosszú „ó”. Csak szomorúságot hordozó? Lehet mosolygó, kacagó, vigadó. Mulató, borozó, falatozó. Szomjazó, korgó gyomornak imádnivaló szó, mint a hordó, a korsó vagy a borsó és a lecsó.

– Ó, a lecsó! – jut eszembe a vacsora, a sok hozzávaló, és az eladó.

Nézem a piaci felhozatalt és az árakat. Kis táblák mutatják, melyik áru hol termett és milyen ára van. Olvasom a krétával írt szöveget: Kari, pari, padli, burgi, hagyi, cukki, „k” (ez a legjobb, akármi lehetne, ha nem látnám, hogy káposztafej). A diákcsemege tálkáján a „nyami” szót olvasom. Kapkodom a fejem, értetlenül bámulok. A citrom ugyan spanyol, de én magyar vagyok,,, Igaz, modern időket élünk, de ennyire?

Mély levegőt veszek, és bátran uborkát kérek, ubi helyett. Uborka, kedveskedő, becéző szó, nem egy rideg, nyekkenés: ubi, mintha malac büfögne. Fizetek, sietve hagyom el a piacot. Kicsit szégyenkezem. Miért nem tetszik ez nekem? Maradi vagyok? Öregszem? Nincs időm a válaszon töprengeni, utam a kifőzde előtt vezet el. Hatalmas tábla hirdeti a menüt: karileves, spöri, mpöri, petburgi, hambi, lángi. Jézusom! Még jó, hogy a sört nem lehet rövidíteni, a bor is érthető, de az üccsi, vajon milyen löttyöt takar? Nevetek ugyan, de fejcsóválva indulok haza. Szép anyanyelvünket elsodorta a száguldó technika karaktereket kurtító világa.

– Irma! Várj! – kiált utánam egy ismerős hang. Megfordulok, örömmel fedezem fel a régen látott osztálytársamat. Babakocsit tolva, siet felém, mosolyogva integet. Ahogy mellém ér, hirtelen megcsörren a telefonja. Fejével türelemre int, majd sietve hadarni kezd:

– Hali! … Nincs, de van bani….. Tali? OKÉ! … No para, na hali, hali! – rögtön kinyomja a gombot és felém fordulva szabadkozik:

– A tesim volt, bocsi. Figyu! – és büszkén a babakocsiba mutat. – Az első uncsi. Ugye édi?

A gyerek fölé hajolok. Szép baba. Unoka, a várva várt csoda! Értem az uncsit, de mégsem értem. Unoka, eleve becéző, bizalmas. Uncsi, ugyanannyi betű, nem rövidebb, számolom dühösen. Uncsi? Mióta az eszemet tudom, a legjobban unott dolgot jelenti. Hogy lehet uncsinak nevezni, a világ legdrágább gyermekét! Nem unalmas, nem egyhangú, nem szürke és lapos, akkor miért? Hízelgő szavakkal gratulálok, és gyorsan tovább megyek. Még hallom, ahogy vonul a járdán, ennek annak odakiabálva, dicsekszik a babával: – Uncsi, az én kis uncsikám!

– Szia! Mit főztél vacsorára? – kukkant be kíváncsian a konyhába az éppen hazaérkező férjem. Kukkant. Ez is milyen jó szó. Kíváncsi, kicsit bizalmas, a sok „k” olyan, mint egy diszkrét kopogás.

Belém bújik a kisördög. Férjem szereti a humort, érti a vicceimet, most is megtréfálom őt.

– Nektek lecsi, nekem sali. Vacsi mellé sör vagy üccsi. De, ha mást akarsz, kajcsizz szalit! Van mellé pari, hagyi, ubi – hadarom a zagyva szavakat.

Férjem tátott szájjal néz rám, érti, amit mondok, de nincs kedve nevetni. Félve kérdezi, mi bajom.

Egy mondatba sűrítve, hatalmas sóhajjal fújom ki magamból a keserűségemet:

– Ha unokánk lesz, nem fogom unni, szeretni fogom és tisztelni, ahogy édes anyanyelvem szavait is.

7 hozzászólás a(z) “Szolnoki Irma: Szavak” bejegyzéshez

  1. Kedves Irma, nagyon frappáns! Mint egy frappé – üdítő (nem “üccsi”értelemben) és felrázó, szerencsére nem megrázó! És íme, ihletet adó! Élvezettel olvastam! P. Éva

    1. Drága Évi,
      Nagyon köszönöm, ezt a frappáns választ és az ötletes dicséretet! Gondolom a kisujjadból ráztad ki, de nekem azért görcsölnöm kellett az írással egy picit. Féltem, mert elég sok “uncsi”-s ismerősünk van. Szerencsére nem nagyon orroltak meg érte. Engem viszont zavart, hogy hogyan lehet uncsi az a sok aranyos uncsi. Köszönöm, hogy elolvastad és véleményezted.
      Üdv.
      Irma

  2. Hű, de későn olvastam át! Kár volt halogatnom. Jó, hogy szóvá teszed, jó a levezetés, jó a fokozás és a levezetés. (Nem: -Köszi!, hanem:) Köszönöm.
    Ha nem haragszol, ide ragasztom néhány zöldség tőlem újított nevét:
    zucchini = csukatök (u.i. a legvadabb kabakos, és még hasonlít is a hangzása)
    sárgarépa =karóca (Daucus karota) a/ 1 szótaggal rövidebb, ráadásul répa = általában, nem fajra szűkülve karógyökér, c/ ezt nem fordítják rosszul angolra, svédre, mint tapasztaltam
    spenót = paraj (nem paréj, az más) espé = német hangzás (kedvelem a németet is, de a helyén)
    Stb., volna még! Bár mindez csak saját kedvtelés. Nem akarom senkire se kényszeríteni.
    Lényeg: köszönöm, hogy ezt, ilyen élvezetesre megírtad!

    1. Kedves Péter!
      Köszönöm a stílusos tetszésnyilvánításodat és a hozzászólásodat. Remek ez a sok újító szócsavaró. Nekem a cukkinié tetszik a legjobban, de a karóca is briliáns. Szívesen olvasnék hasonlókat. Egyébként nem is gondolnád, hogy hányan keverik össze a paraj és a paréj szót. Nagyon örülök a dicsérő szavaidnak!
      Üdv. Irma

  3. Nemrég említette valaki, hogy a párja folyton ” betegácsiba”megy, de neki csak a kifejezéssel van problémája. Vannak akik terjesztik a kurtított magyart, vannak akik falra másznak tőle. Nem tudom miben mérhető a rövidítés haszna, netán idő spórolható vele, de egy”idő” után a túl sok “uncsi” egyenesen unalmas.

    1. Az az igazság Terike, hogy amikor én fiatal voltam, akkor is volt isi. suli, ovi. bölcsi, de értettük a jelentését. Most egy picit kiakadok, amikor a fiatalok nem értik, mit mond a másik, annyira rövidítenek már. Ez a betegácsi? Jó estém lesz, ezen fogok nevetni, soha sem hallottam még, de szörnyű. Köszönőm, hogy elolvastad a szösszenetemet.
      Üdv.
      Irma

  4. “Quo, quo scelesti ruitis?!” – Kérdezi jó ideje Quintus Horatius Flaccus. (Azaz: Hová rohantok, bűnösök?) Tényleg, mi a fenének köllene rohanni? Vannak fontos dolgok – nem szabad elhallgatni őket. Vannak váratlan, sürgős dolgok – nem szabad elaludni rajtuk. Vannak mókás pillanatok – szabad derülni. “Rímhányó” Romhányi József rövidített kifejezései derűt hoztak a “bambuláda” innenső oldalára. Nekem irányelv mind a föntiek nyomán: divat helyett kurtítani a magyar nyelv rendje szerint! Np

Hozzászólás a(z) Kovács Sándor bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *