Az ajándékot a Jézuska hozza. Ezt hallottam mindenkitől kisgyermekkoromban. Nem értettem, s egyre csak azt mondogattam a szüleimnek, hogy nem lehet. Hogy vihetné az ajándékot minden kisgyereknek egyszerre, ugyanazon az estén? Nem. Nem lehetséges.

– A Jézuska jó előre odaadja a szülőknek az ajándékokat, és ők teszik Szenteste a karácsonyfa alá. – mondta édesapám, és így már elfogadtam azt a tényt, hogy az ajándékot tényleg a Jézuska hozza.

Mégsem hagyott nyugodni a dolog. Öcsémmel, szót fogadó, jó gyerekek voltunk, de kíváncsiak is, és a mindennapi életünkbe egy kis kópéság is belefért.

– Mi van, ha a Jézuska már elhozta az ajándékokat? – dugtuk össze fejünket az öcsémmel, amikor egy délután egyedül maradtunk otthon. – Akkor itt van valahol? Keressük meg!

Nem is gondoltunk bele, hogy mit teszünk. Feltúrtuk a szekrényeket, kibeleztünk minden fiókot, bebújtunk az ágy alá, még a padláson is kerestük, de nem találtunk semmit.

– Gondolkozzunk, hol lehet – huppant mellém a szőnyegre, csalódottan az öcsém. Sóhajtva bámult a plafon felé, és meglátta a nagy bőröndöt a szekrény tetején. – Ez az! A Jézuska nem bírta el a sok ajándékot, és biztosan a bőröndben hozta. – kiáltotta boldogan. Székre álltunk, belekukucskáltunk és ott volt! Mennyi doboz! Ennyi ajándékot még soha nem kaptunk!

Társasjáték. Hát persze, hisz az ünnep nagy részében a szüleinkkel játszottunk, ez volt a legszebb a karácsonyban. Nem kellett munkába menniük, együtt játszottunk, és sokat nevettünk. Okos ez a Jézuska, hogy ezt is tudta. Tűzoltóautó, kártya, könyvek, még egy társasjáték. Doboz, doboz hátán, de mind lezárva, így nem játszhattunk egyikkel sem. A díszes celofánba csomagolt sakktáblával  sem, amire öcsém, régóta vágyakozott, és most ott lapult a bőrönd fenekén.

– Nem jó ez így. Nem szabad kibontani és addig nem is játszhatunk vele – szólt bánatosan öcsém, és szomorúan tette vissza a szép sakktáblát a bőrönd rejtekébe. Mindent visszaraktunk, nyoma sem látszott a csínytevésnek. Attól a pillanattól kezdve, még türelmetlenebbül vártuk a karácsonyt. Időnként bele-belelestünk a bőröndbe, és fájó szívvel csuktuk vissza a fedelét.

Hosszú várakozás után, végre eljött a Karácsony. Vibráló gyertyafényben csillogó díszekkel, édes szaloncukrokkal ékesített, gyönyörű karácsonyfa. Szépen megterített asztal, finom vacsora, ajándékok és sok-sok vidámság. Amíg a karácsonyi gyerekdalokat énekeltük, kíváncsian nézegettünk a fa alá. Vajon minden ajándék itt van? A szüleink nem felejtettek ott semmit, a bőrönd fenekén? Gyors mozdulatokkal bontottuk ki a csomagokat, de a meglepetés elmaradt. Már nagyon jól tudtuk, hogy a díszes csomagolópapír alatt, milyen játék lapul. Öcsém izgatottan vette kézbe a legnagyobb vágyát, a sakktáblát. Alig várta, hogy édesapánkkal játszhasson egy partit. Boldogan nyitotta ki az ékesen faragott fadobozt. Szeme kikerekedett, szája sírásra görbült. A szétnyitható sakktábla belseje üres volt.

– Nincs benne bábú! Így nem lehet játszani vele! – és mély csalódottságában, halkan pityeregni kezdett.

– Látod, látod – mondta édesapánk. –  Megkerestétek az ajándékokat, tudtátok mit kaptok, így elmaradt a meglepetés. Tanuld meg, a karácsonyban a szeretet a legfontosabb, és nem az ajándék. Na, gyertek, énekeljünk még egy kicsit a karácsonyfa előtt!

Szégyenkezve, egymás kezét fogva, szomorúan kezdtük az éneket. Most jöttünk rá, milyen butaságot csináltunk azzal, hogy kíváncsiskodtunk, és nem tudtuk kivárni az ünnepet. Öcsém lassan, szipogva énekelt, könnyeit megsokszorozták a karácsonyfa fényei. Egyszer csak nagyot szorított a kezemen és felkiáltott:

– Odanézz!- és a fa tetejére mutatott. – Egy futó, egy fehér futó! Ott meg egy sötét bástya! – és páros lábbal ugrálni kezdett örömében. A karácsonyfa fényes díszei közt, ezüstös fonalon, valóban ott csüngött a két sakkfigura.

– Ha ez a kettő itt van, talán a többi is itt lehet – biztattam és lázas kutakodásba kezdtünk. A szüleink kuncogva nézték, ahogy egyre lelkesebben, egyenként rátaláltunk és összeraktuk a sakktáblán a gyalogokat, lovakat, királyokat. Már az egész sakktábla készen állt. Egyik oldalon a fehérek, másik oldalon a sötétek. Csak a két vezér hiányzott. Akárhogyan kerestük, nem leltünk rájuk. Már azon gondolkoztunk, mivel lehetne helyettesíteni a két bábut, amikor édesanyám halkan azt súgta a fülembe:

– Ejnye, máskor olyan szemfüles vagy, most meg nem látod a fától az erdőt?

– Fától az erdőt? – motyogtam, és abban a pillanatban megláttam az egyiket. Ott lógott az orrom előtt, az ágak között. Gyönyörű lánccal körbetekerve bújt meg az egyik ágon. A lánc átnyúlt a fa másik ágára, és végén, ott csüngött az utolsó bábu. Óvatosan levettük, és kiszabadítottuk fogságukból a vezéreket. Amikor az üresen lógó, hosszú lánc a kezemben maradt, csak akkor vettem észre, hogy a Jézuska az én kívánságomat is kitalálta. Azt az övláncot tartottam a kezemben, amit hetek óta, sóvárogva bámultam a ruházati bolt kirakata előtt.