Váratlanul jött a levél. Segítség kell a háztájiban. Az időjárás hamarosan rosszra fordul, a kukorica nem várhat, kapálni kell. Egy nap alatt kész a munka, ha mindenki jön. Megszokott dolog volt ez nálunk, ha a bajban a család, azonnal indulunk.

– Könnyű cipő, váltás ruha, kapát a nagymamáék adnak. Felesleges dolgot ne hozzatok. – Ennyit mondott anyám, mi pedig nagy buzgósággal raktuk össze öcsémmel a legszükségesebbeket. Lopva dugtuk el a holmijaink közé a kedvenceket. Mágneses sakk készlet a hosszú útra, ez öcsém mániája volt, és az én rögeszmém, a kis Sokol rádió. A fülhallgató és az adapter nem kell hozzá, hiszen a szántóföldön leszünk.

– A rádió minek? – kérdezte apám kurtán az indulás előtt.

Lebuktam, de ez érthető, hiszen apám jól ismerte a szokásaimat és az igényeimet. Építkeztünk. Önerőből. Lassan, ahogy a pénztárcánk engedte. Apám álmát építettük, egy piciny házikót, a városon kívül eső domboldalon, a Kádár rendszer idején, a hatvanas évek végén. Az utcában se víz, se villany, még nem voltak közművesítve a telkek. Lapáttal kevertük a betont, a vizet a munkálatokhoz a domb aljáról hordtuk fel hordókban. Lelkesen dolgoztunk öcsémmel, mert ott szólt mellettünk a kis Sokol táskarádió. Szovjet gyártmány, könnyű, kicsi, hordozható, elemmel is működtethető. Tánczenére jobban ment a munka, könnyebben forgott a kézben a lapát. A kosárban kihozott ebédhez nóta szólt, s az egyhangú alapásás közben verset és operát hallgattunk a földhányások között. Apám szakmája szerint géplakatosként, anyám gyermekgondozónőként dolgozott, műveltek és fogékonyak voltak minden modern dologra. Tudták, hogy hasznos lesz és a javunkra válik, ezért kaptuk ajándékba a kis Sokol rádiót.

– Hadd hozzam magammal – kértem apámat. – A Parasztbecsület lesz, azután a Déli Krónika, majd a „Ki nyer ma?”. Délután Komjáthy kívánságműsora. Az „Édes anyanyelvünk”-et is meg kell hallgatnom a magyaróra miatt. Kérlek, hadd vigyem magammal a rádiót.

Apám mosolygott és egy szót sem szólt. Örültem a győzelmemnek, de valahogy furcsának éreztem ezt a mosolyt. Sejtettem, egy új lecke tanulságát kapom majd, de nem törődtem vele. Apám, anyám mindig figyelmeztettek, ha valamire nem figyeltem, vagy valamit nem vettem észre, de rám bízták, elfogadom-e az intésüket. Utólag persze kiderült, jobb lett volna hallgatni rájuk, de azt, hogy így sokkal jobban okultam a káromból, azt ők nagyon jól tudták. Tehát, mivel saját döntésem a rádió, vihettem magammal. A hosszú úton öcsém apámmal sakkozott, anyám csipketerítőt horgolt eladásra, egy kis mellékes kereset reményében, az én kezemben duruzsolt a rádió.

A háztáji részesedés volt. Nagyapám részegysége a szövetkezet tulajdonából, így a megtermelt kukoricát hazavihette és étkezésre vagy állattartásra használhatta fel. A termelőszövetkezet felszántotta a közös földet, bevetette kukoricával, és kijelölte, melyik terület kié. Mindenkinek saját magának kellett gondoznia, bekapálnia és ősszel a termést be is takarítania.

Traktorral mentünk a földekre, a Nap éppen „kélt”, harmatos pára ült a kukoricás felett. A pótkocsi platóján együtt utazott az egész család. Örültünk egymásnak, nevetgélve néztük a dombokat, a kihívást, a kukoricást, melyet egy nap alatt kellett meghódítani. Nagyapám megmutatta, miről van szó és kiadta a feladatot.

– Innen indulunk, le a dombról a völgybe, át a másik domb mögé, majd a túloldalról vissza. Ennyi. Ha ügyesek vagyunk, hamar végzünk vele – szólt röviden és kiosztotta a kapákat.

Bennem elhűlt a vér. A kijelölt kapálási út borzalmasan hosszúnak látszott. Agyam lázasan ismételte a hallottakat:

„Az egyik dombról indulunk le a völgybe, a másik dombra fel, majd a következő domb utáni völgyből újra vissza. Mindenkinek két sora van oda, két sora vissza. És ez az egész, nagyapám szerint, ennyi embernek semmiség!”

– És ha közben pisilni kell? – kérdeztem ijedten.

– Leülsz a tövébe lyányom, szólsz a többieknek, forduljanak el, azut’ oszt mensz’ tovább – szólt nagyapám a legnagyobb természetességgel, mintha csak egy orrfújásról beszélne.

– Mi bajod? – lökött oldalba az öcsém, mert látta, hogy zavarban vagyok.

– Öcsi, én azt hittem a kis háztájiba, a zöldségesbe megyünk. Lerakom a szélén a földre a rádiót, és munka közben hallgathatja mindenki. Ráadásul fürdőruhában vagyok. Tudod mennyire imádom a napot, gondoltam, munka közben szépen lebarnulok. De ez? Át a hegyen? Szénné égek, mire visszaérek. A kukorica leveleket még kikerülöm valahogy, nehogy összevágják a csupasz combomat. De a rádiót csak a nyakamba akasztva tudom vinni, és amíg a kapával a földet csapkodom, az ide-oda billegő súlya, szétveri a mellkasom. Nézz már oda, milyen messzire kell menni, és ki tudja, mennyi van még a domb mögött. Oda-vissza? Megér ez ennyit, hogy közben zenét hallgathatok?

– Szólj és átveszem, ha nehéz – súgta sietve, mert máris sorba állt a csapat. Ki-ki a kijelölt helyére lépett, és elindultunk meghódítani a domboldalt. A rádió csendben duruzsolt a nyakamba akasztva.

Furcsán néztek rám a rokonok, de nem szóltak, rám hagyták a dolgot. A napimádó mániámat már ismerték. Nem a fürdőruhám lepte meg őket, hanem a nyakamba felcsatolt kisrádió.

„Szegény városi kislány, honnan is tudhatná, milyen hosszú lesz ez a kapálás.” – ezt olvastam ki a tekintetükből és ettől megmakacsoltam magam. Majd én megmutatom, hogy nem hiába himbálódzik a nyakamban az én kis rádióm. Igenis, hallgatom a zenét, ha a fene fenét eszik is. Ha a mellkasomat szétveri, akkor is!

Szép lassan, araszolva haladtunk, a rádióból csendben szólt a zene. Egyre egyhangúbbá vált a kapálás, elhalkult a vidám zsivaly, elérhetetlenül nyúlt meg a távolság, fáradni kezdett a társaság.

A sok lassú dal után, egy rock and roll szám következett. Kicsit felhangosítottam a rádiót. Felbolydult a kukoricás. Ütemre emelkedtek és csaptak le a kapák, innen is, onnan is, jókedvű kiáltások hallatszottak. Az unokatestvérek a báli élményeikről meséltek, fiúkról, lányokról, csókokról, vágyakról. A kapák harsogva hasították a földet, régi emlékek susogtak, zizegtek a kukoricaleveleken. Nagy nevetésekkel, megélénkülve lépdeltünk előre, egyre sebesebben. Lendült a kéz, s vele a kapa, izzadt a homlok, rövidült a távolság, élénkült a társaság. Fáradtan, de jókedvűen értünk a célba, büszkén néztük a bekapált sorokat. Elvégeztük a munkát. Mehettünk haza. A traktor utánfutójára felkapaszkodva, magasabbról nézve is végigpásztázhattuk a domboldalt.

– Nézzétek! Milyen szép lett! – mutatta apám az elnéptelenedett kukoricást. A lemenő nap sárgás fényében a kukoricaszárak úgy hajladoztak az enyhe szélben, mintha megannyi emberke integetne. Mintha megköszönnék a gondoskodást és kérnék a következő találkozást.

A sakkra nem volt szükség hazafelé. Öcsémet álomba ringatta a HÉV. Gyors fürdés után, bágyadtan botorkálva zuhant az ágyba. Anyámék is aludni tértek, de még előtte bekukkantottak a gyerekszoba ajtaján. Én alvást színlelve kihallgattam őket, vajon mit szólnak, haragszanak-e a rádió miatt.

– Milyen hősiesen cipelte a nyakában azt a rádiót. Nem csoda, hogy így kifáradt – szólt sajnálkozva anyám. – Nem mertem átvenni tőle, féltem, hogy megsértődik.

– Ügyes ötlet volt, és milyen jó hangulatot csinált. – suttogta az apám. – A jó zenétől vidámabban, serényebben dolgoztunk és jókat nevettünk egymás történetein. Szerintem neki köszönhetjük, hogy ilyen gyorsan végzett a munkával a család. Láttad szegényt? A napsugár sem kímélte és a fekete szíj is nyomott hagyott a nyakán. Sajnáltam, de ezt ő akarta így. Saját kárán kellett megtanulnia, mekkora súlya lesz egy ilyen kis rádiónak, ha nyakba akasztva, billegve, rázkódva kell cipelnie órákon át. Becsültem, hogy nem adta fel. Ő akarta, hát vállalta, tűrte és végig kitartott. Csak nehogy valami baja legyen. Gyere, menjünk aludni mi is – húzta be az ajtót az apám, és végre elcsendesült a ház.

Felültem az ágyban. A falnak támasztottam a fejem. Néztem öcsém alvó arcát, álma szép mosolyát. Ez az ő napja volt. A nagybátyáink csodálkozva dicsérték ügyességét, elismerték kitartását, szinte férfiszámba vették. Én a kis különc voltam a Sokol rádiómmal, a városias viselkedésemmel, az őrült napimádó mivoltommal. Bár mindenki jól szórakozott a zenén, s a munka is serényebben haladt, a rám kimért feladatot is maradéktalanul megcsináltam, mégis én voltam a bolond városi, aki a táskarádió nélkül, már sehová sem mozdul ki.

Óvatosan nyúltam a paplan alatt a lábfejem felé. Lassan, finoman kezdtem el masszírozni. Nem tudom, mikor kezdtem el sírni. Halkan tört rám a szégyen és a fájdalom. Az a kis rádió megtette a dolgát, mindenki arra figyelt. És senki nem vette észre a kínomat. Anyámnak nem mertem elmondani, hogy kinőttem a tornacipőmet. Tudtam, majd csak szeptemberre, az iskola kezdésre lesz pénz új cipőre és a hirtelen jött utazás is sokba kerül.

Senki nem vette észre, a rádió csak ürügy volt és a hangzatos, víg zene a fájdalmamat nyomta el, ahogy a szegénységünket égette a forró föld a talpam alatt.

A Gödöllői Irodalmi Díj 2018. 2. helyezett novellája

illusztráció:pixabay.com