Kilökött a család – így lettem cseléd.

Jussom csak munka és szegényes ebéd

– semmi hála. De ha jön az éj ,

a nap halála, testem borsóhéj

mélyéből előgurul a lélek.

“Ne félj” súgja az éj, s én nem félek.

Mint jó szerető ölel az álom,

illó csodacipő dereng a lábon,

ringó csípővel táncolunk a bálon

s még reggel is az álom-waltzot járom.

Élet és álom – hamu és lencse,

szegény lányoknak nem jár szerencse.

 

De egy nap! Az álom valóság. Kiabál

a rikkancs ” A várban áll a bál!

Minden leány jöjjön, a herceg párra vár!

És a szívem dobban, remény lángja

lobban és fűt, mint a halotti máglya,

amin eddigi vágyaim égnek:

Egyszer, csak egyszer látszani szépnek!

 

Hajamban hamu, kemény a kezem,

rajtam már nem segít semmilyen selyem…

Rebben a homály, izzik a parázs

“Mindent megold egy bűbáj vagy varázs”

súgja az árny, e tündéri banya

régen nem látott ál-keresztanya.

“Egy csepp csoda itt, egy csöpp csáb amott

s hercegünk szíve már lángra kapott!”

Ragyog az arcom, hát mégis lehet,

hogy valaki meglát és engem szeret?

De mindez túl szép, hogy igaz legyen

hogy valaki vélem csodát tegyen.

A csoda sincs ingyen. Zálogot kérnek,

de mim van nékem, földi szegénynek?

“Ha nincsen rá pénz, a lelked is jó”

mosolyog rútul a tündér-anyó.

Azt nem lehet! A lelkem a kincsem,

lelkemen kívül más kincsem nincsen!

“Ugyan mit aggódsz, ha beléd szeret,

zálogod épségben visszaveszed!

Csak csókoljon meg, ez nem nagy dolog,

de siess, a mutató gyorsan forog!

Gyöngyöző könnyem a porba pereg,

mi lesz hát vélem, ha mégse nyerek.

Ráállok. Lám, már suhog a pálca,

szövődik máris a bűvös álca.

Semmiből szépség, ragyogó látszat,

szorít-szorít a hazug varázslat.

“Ne feledd lányom egy igazi csók”

indulnak rögvest az egér csikók.

Ölel az ülés, sütőtök puha,

feszül a húson a füstnyi ruha.

Élet és álom, hamu és lencse,

talán engem is érhet szerencse!

Befut a hintóm, várnak a szolgák,

mind csak szótlanul teszi a dolgát.

Dib-dob a szívem, tik-tak az óra,

hogy leszek otthon ma virradóra?!

Dib-dob a lábak, túl sok a lány,

tik-tok az óra – túl késő talán?

Nem tudom. A herceg felém se néz,

kemény a cipő, a kontyom nehéz.

 

Mi lesz most?  A könnyem gyöngyként pereg,

sírok és sírok, mint hisztis gyerek.

A ruhám hófehér lélek szövet,

díszítik csillogó remény kövek.

Szép vagyok! Szép! De ez sem elég,

Talán a csoda itt semmit sem ér?

De talán mégis… A sors ma kegyes,

a herceg közel, tán engem keres.

Táncolunk. A zene hozzám simul.

Forgás. Fények. Arcom szépen pirul.

 

Végre sikerült! Édes nyugalom.

De a herceg arcán ül az unalom

és nem akar szeretni! A remény

csak haldokló, tünékeny tünemény.

Mi lesz most?! A lelkemért félek,

a pokolban a lélek-lékek mélyek,

és hideg van, mint anyám temetésén.

Átlépek az erkölcs levetésén

és a herceget szájon csókolom…

 

Az udvar is, a herceg is csak ámul,

de nem kérdi: Jössz drága, arámul?

Csak arcon üt és éget a szégyen,

átvágok hát a bámész köznépen.

Most el csak el, csak el innen végre,

minden szétfoszlott, mindennek vége.

Nem érdekel! A lelkem az enyém…

Szorít a ruha, a cipő kemény.

Nagy zokogás. Fakad a könnypatak,

égszakadás. Hasad a pirkadat

súlya alatt a nehéz éjszaka.

Kék villanás. Megcsap a kén szaga.

Vagy ez tömjén? Manapság nem tudni…

Jön a banya. Már túl késő futni.

“Keresztanya! Ne bánts, jaj, hagyj élnem!

Ma éjjel így is eleget féltem!”

“Mit sírsz lányom?! Hisz megvolt az a csók,

Bámultak téged a báró apók!

Tied a lelked, nem kellett soha,

nem én vagyok a gonosz mostoha!

De most jól figyelj, te ostoba lány,

ez egy lecke volt, fel sem tűnt talán,

de jegyezd meg, ez egy fontos dolog:

ki nem szeret cselédként, máshogy se fog.