Idő ütötte lyuk tátong jobb térdem vásott szövetén, rajtam fakult férfiing, hajam szanaszét táncol. Vége. Vége a napnak a lassan ölő gyilkos rabszolgasorsnak. Mint szétmarcangolt Hamupipőke állok egyedül a tükör előtt. Egy órám van levedleni anyai mivoltomat és feltenni hajdani hajadon álarcomat. A tükörből visszanéző tekintetem akár az űzött vadé: Hol van az a szikra és a démoni láng szememből? A homlokomra ráncot vető jó néhány év ellenére ma újra randevúzunk. De ki van az én tükrömben magam helyett? Nem ismerem fel ezt az új alakot. Félek, hogy csalódni fog. Hiszen engem is cserben hagyott ez a tükör. Torzít ez az ócska berendezés! Persze a világítás is csapnivaló. Nem kell sok: egy kis smink, egy kis volumen, egy jó ruha, egy magassarkú cipő és egy vadító parfüm. Ennyi kell csupán. Az nem lehet, hogy ne menne újra! Csak még egyszer, csak utoljára! Azt kívánom Tündérkeresztanyám, hogy legyek újra saját magam! (Ujjával csettint.)

Nagy-Laube Csilla

Mi lenne, ha alkalomadtán letépném az összes álarcomat? Ha sikerülne mindtől megszabadulni egy csapásra? Mit találnék alatta? Van-e egyáltalán olyan, hogy álarcok nélküli én? Az álarc mindig üzenetet hordoz, közvetít valamit rólunk, és mondunk valamit magunkról a segítségével. Álarc az öltözködési stílusunk, a smink, amivel hangsúlyozunk vagy elfedünk. Álarcok a szavaink is, a kifejezéseink. Álcáz vagy kiemel egy magas sarkú, de egy bakancs is. Álarc az ugyanolyanság. Álruha az uniformis, az egyén felelősségének elbújtatása. Az álarcok egymásra rakódnak. A rétegekből kialakult kép, amit magunkról másokba kivetítünk minden élményünkkel, interakciónkkal épül, egyre bonyolódik. Valójában akkor vagyunk a leginkább önmagunk, amikor beazonosíthatatlanok vagyunk: az internet arctalan rengetegében, beöltözve egy álarcosbálon vagy felismerhetetlenre festve, mint a legyek urában a társadalomtól elszigetelten.