Által Anikó fotója Gödöllői Fotós Kör

Melegfront
Fűrészpor ízű az egy hete vásárolt rozsos kenyér, kifordul a számból. A vége, ami a celofán zacskóban maradt, kezd penészedni.
Nem lehet ebben a fülledtségben dolgozni, lehajolok, kitépek egy gyomot, aztán ölelgetem a fűzfa derekát, hogy ne ájuljak el. Inkább ne mértem volna meg a vérnyomásomat, most már határozottan rosszul vagyok. A francba, előbb a létra tetején mászkáltam, szaggattam le a bodzafa fekete tetvekkel borított hajtásait. A virágok még nincsenek kinyílva, marad a szörpfőzés a jövő hétre, ha ugyan el nem lepik a tetvek a virágokat is. Folyton ez a versenyfutás, a kártevőkkel, meg az elmaradt teendőkkel. Jövőre permetezni kell majd, lássam már be, hogy anélkül nem megy. Kurvára elegem van ebből, hogy a saját kertemben sem tudok mérgek nélkül meglenni.
Az ebéd is milyen már, a háromnapos húslevesben megmaradt csirkemellet esszük, szósz helyett csak úgy, a fejtett meggyel, tésztával. Persze nekem kellett volna főznöm, de nem fogok ételt kidobni. Gusztustalan látvány az orsótészta meg a szálkás hús, a meggylevet kanalazom, és az idei meggyekre gondolok, ahogy szedem majd őket a fáról, és folyik a bíbor lé végig a karomon.
Délutáni alvás helyett csak fekszem az államig felhúzott takaró alatt, bent a házban hideg van, sugárzik a vályogfalakból, most nem tudok lelkesedni érte, hogy milyen öko. De az igazán rossz az a jeges koktél, ami bennem van, élet helyett, aminek alapanyaga a kialvatlanság, fűszere a szorongás, hogy nem lehet csak úgy lazán az öntudatlanságba zuhanni.
Relaxálás, mégsem alvás, plusz gyógyszer, mégis magas vérnyomás, kiülés az árnyékos lépcsőre a laptopommal, mégsem írás. A sirokkó szaggatja az idegeimet, és azt sem lehet már elviselni, hogy csend van, és azt sem, hogy egyszerre csilingel a Skype, csipog a Messenger, és az unokám a képernyőn integet pá-pát, de nem engem lát, csak a telefont akarja megkaparintani.
Legyen valami egészséges is a mai napban, kilök a türelmetlenség a kapun kívülre. Hisz mehetünk, zöldek a búzamezők, napsárgán világít a repce, őzek hevernek az erdőszélen, aranyfácán csörög ránk peckesen. Ha ez egy szafari volna, videóra venném, és ujjongva osztanám meg. De így, hogy nem én választottam, hogy csak ezt lehet, így lehúz a rög, és nem vagyok benne ebben az egész tavaszban, tulajdonképpen semmiben. Poroszkálok, mint a saját temetésemen, hangzatos mondatokat fogalmazok magamban, nekrológ, magamról és a világról.
Kizökkenek a belső vakvágányról. Nahát, virágoznak már az akácfák fenn a dombtetőn. És mézíze van az akácvirágnak, idén is, mindenek ellenére. Hazafelé segít a hátszél, meg a lejtő, meg a gondolat, hogy mindjárt vége ennek a napnak.
Mások ki tudják használni a karanténidőt, én meg csak így elszarom.

Bezzeg máskor
A tengerrel álmodtam.
Május van, ilyenkor már számolni szoktam a napokat, hogy mikor indulunk. Júniusban nekem már elég meleg a víz, menjünk, menjünk, Krk sziget, Vrbnik itt van tőlünk alig pár órányira. Ha elodázom, csak azért, mert akkor egész nyáron van mit várni. Maradjon szeptemberre a tenger, akkor már érik a füge, és jólesik a sziklákból áradó déli forróság, meg az esti csend az elnéptelenedett partokon.
Idén megtiltottam magamnak, hogy a nagy kékség után vágyódjak. Illetlenség lett volna, hogy nekem a tenger hiánya fájjon, miközben az életünket – meg annyi más életet – kell félteni.
Most fordult ellenem a két hónapos elfojtás, az agyam nem bírja már a korlátokat. Mit hozsannázzak itt, hogy de jó nekem, sétálhatok a határban, a repceföldek közt, meg láthatom minden nap képernyőn az unokámat? Én nem ezt választottam, nem ezt akarom!
Álmomban ő is ott volt, a kicsi, a tengerparton, ült a karomon. Be akartam vinni magammal a vízbe, de nem találtam az anyját, hogy megkérdezzem, szabad-e. Néztem a dűne tetejéről a tengert, egyre jobban hullámzott, már sötétszürke lett, fehér tajtékot sodort a partra. Ott volt előttem, de csak mint látvány, a bőröm sóvárogta az érintését.
Egyszercsak ott termett mellettem a húgom, nevetett, menjünk fürödni, mondta, tudod, ott az öböl sarkában mindig csendes a víz.
Lódultam utána, de a paplan visszafogott.

Nyitás
Nyitok, nyitsz, nyit a világ. Még nem tudjuk, mire.