Három csodaszép fenyő állt egy ház sarkainál a hófödte hegyekben.

Az egyik keleten, a másik délen, a harmadik északon őrizte a csendet. A nyugati fenyő helye is megvolt, de más fa tolakodott a helyére. Merthogy ott is magasodott valaha egy fenyő. Szebb, nemesebb, formásabb, mint a többi, de kivágták, hogy láthassák a naplementét.

A lelke azonban tovább élt egy szelíd, komoly arcú, szépséges lányban.

Mindig zöld ruhát viselt. Nem barátkozott senkivel. A kitaszítottak fájdalma ott ült a szemében, az arcán.

De egyszer csoda történt.

Egy kicsi lány megijesztette. Olyan nagyra fújta az aranyszínű lufiját, hogy az kipukkadt. A nagy ijedtségtől remegni kezdtek a fenyőlány kezei. Ez ugyan nem csoda, de közben, zöld ruhája pirossá változott. A kicsi lány először elcsodálkozott, aztán kacagni kezdett. Csengő, gurgulázó kacagással.

A fenyőlány emlékezett egy ilyen kacagásra, amikor még hinta lengedezett az ágain.

Egy hasonló kislány kacarászott így, ahogy előre-hátra lobogva csiklandozták vörös  fürtjei az arcát repülés közben. Ez a lányka olykor oda is bújt hozzá és megölelte.

És most szemlátomást melegedtek a színek körülötte. Amikor a lány észrevette a színeváltozását, körülnézett. A kacagásra meleggé váltak a hideg színek. Még a szemközti, szürke, óriás panelház is rózsaszínben játszott.

A fenyőlány elmosolyodott.

(A novella egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)