2016. október 19., 9:05 és 10:35 között

A parkon át haladok, beugrom a piacra fokhagymáért, talán azért is, hogy megvédjen engem minden rossztól, ami várhat rám. Bandukolok a tétova napsütésben a nagyjainkról elnevezett utcákon. Feltűnik egy titokzatos Hadianyagraktár, és a torkomban dobog a szívem, de nem a hadianyagraktár miatt, hanem amiatt, hogy nem arrafelé visz az utam, hanem a hivatalba, és még az ostobának is érthető módon ki van téve a nyíllal dekorált tábla, hogy „Okmányiroda”.

Az Állatkórház láttán kellemes és kellemetlen emlékek tolulnak elő. Győznek a kellemesek, mert itt is, ott is maguk elé dúdolgató munkások tűnnek fel, akik láthatóan a zöld kerítés javításával foglalatoskodnak. Örömmel lépek az udvarba, és rá is köszönök az egyikre, hogy itt van-e az Okmányiroda. Nem tudom, mit remélek, hiszen az arany és fekete táblák és feliratok egyike sem hirdeti ezt. Próbálkozom. A férfi elmondja, hogy tessék kedves még menni egy kicsit, ott lesz az hamarosan.

Ez sem az én napom. Sem hadianyagraktár, sem állatkórház, hanem okmányiroda.

Fentebb hatalmas fekete, egyforma betűk ragadják meg a figyelmemet.

OKMÁNYIRODA.

Kész, a sorsom elrendeztetett. Vagy mégsem?

A felirat alatt nyíl látható. Mivel gondosan fehérre van mázolva, már nem lehet kivenni, hogy melyik irányba mutat, de befordulok. A fűvel szegélyezett járdán hamarosan választás elé kerülök: a jobb oldali utat „magánút” tábla zárja. Talán mégsem találtam meg, és akár haza is mehetek?

De nem, a szépen gondozott parkban, a lángoló őszi lombozatú fák és bokrok mögött feltűnik a Hivatal. Nincs mese, megérkeztem.

Az ajtón papír figyelmeztet, hogy odabent ne használjuk a mobiltelefonunkat. Előkotrom, és lenémítom az elpusztíthatatlan Nokia 3310–esemet, ezáltal tudat alatt másodpercekkel meghosszabbítom azt az időt, amíg még nem vagyok ügyfél.

Ügyes bajos félember.

Nagy levegő, és belépek.

Rutinosnak tűnhetek, ahogy a padlóba épített csúszásgátló csíkokat követve pár pillanat múlva már nyomom is a gombot: „Ügyfélkapu”. A gép kattan, sípol és kiad egy papírfecnit. 3000. Ügyfélkapu. 9:05.

Én lettem a háromezres rajtszámú versenyző.

Vannak itt páran, kényelmesen szétszórva. Mellettem egy harmincas évei közepén­végén járó hölgy, a mobiltelefonját böngészi, bőr kézitáskája hanyag gyűrődéssel hever mellette a neonzöld ülésen. Egyszer felnevet és megszólal, talán a virtuális beszélgetőpartneréhez, de én félreértem, és megkérdezem, hogy tessék. Erre rámnéz, mosolyog, nem vesz nagyon hülyének, és kedvesen válaszolja, hogy á, semmi, semmi.

Én is ugyanilyen neonszínű kockán ülök, van ebből jó néhány. Az enyémnek valahol a vesém tájékán fényes fém korlátja is húzódik, de erről később.

Az első órában elfoglalom magam a kijelző figyelésével, s mindenféle kitalált technikai magyarázatokkal nyugtatom magam, mikor látom, hogy az aktuális ügyfelek számozása, vagyis az asztalhoz hívott ügyfelek száma ezresekkel van lemaradva a háromezertől. De a kijelzőre csak néha pillantok, mert időm nagy részében olvasok. Különleges idő ez az egy óra az olvasásra, máskor erre valahogy nincs lehetőségem, és ami azt illeti, türelmem sem. Így hát belemerülök a néhai Gerald Durrell Mauritiuson végzett gyűjtőexpedíciójának trópusi szigethez és a szerzőhöz illően változatos leírásába.

Tíz óra tájban viszont már inkább bevállalom az ügyfélséget is, szeretnék továbblépni, haladni az életemmel. Ezért elteszem Durellt és a hátamat kiegyenesítve elválok az ülés fém korlátjától. Az eltávolodás nem mentes némi fájdalomtól, és amint odatapintok, a több réteg ruhán is kivehető a korlát által képezett, nagyjából ujjnyi vastag bemélyedés a gerincoszlopomon. A csigolyák közötti résbe talán egy virsli is beférne.

Rémhivatal.

Az emberek lassan cserélődnek. Balomra egy munkában megtöppedt férfi került. Haja rövid, vörös borosta, igaz, hogy ez rövidebb változatban bár, de lehúzódik egészen az álláig.

Család érkezik egyetlen kisfiúval. A legutolsó kínai divatnak megfelelően jól öltözöttek. Világos bőrűek, tunya testalkatúak. A férfi végérvényesen a tokásodás és pocakosodás útjára lépett. A nő is tunya, de jelenleg némi tornával tartja karban magát. Nem lehet tudni, mit és kit hoz a jövő. A gyerek az anyjánál levő italos palack után nyúlkál. Az anya türelmetlenül inti le. A „Várjál már” szólam hanglejtése a vége felé nyúlik és határozott súly­, és hangbeli erősödéssel zárul.

Eltűnődöm a különféle népek közötti kulturális különbségeken, de figyelmemet egy másik hölgy köti le. Sokzsebes, világosbarna nadrágja bármelyik férfinak megragadná a figyelmét, de nemcsak a ruházat praktikussága miatt, hanem a benne rejlő formák miatt is. A nő felül lila, rövid ujjú pólót visel. Ha mostanában nem is sportol, egykor talán versenyző is lehetett. Gömbölyű válla és vaskos felkarja legalábbis megtorpantja a kényelmetlen legyeskedőket.

Így telik el újabb fél óra, mikor az itt dolgozó barátnőm kerül elő. Tipródom, hogy vajon hamarabb asztal elé, tetemre tud engem keríteni, és hogy vajon mennyire etikus igénybevenni az ismeretségünket, ezért nem integetek neki. Végül magától vesz észre. Könnyedén elcsevegünk többek között az ügyfelek számát jelző készülékről. Amit én nézek itt a bejárattól, és ami még fontosabb, egyben a kijárattól nagyjából két méterre található, ez a második készülék. Az első odabent, az épület egy eldugottabb kanyarában volt, ahol szintén várakoznak ügyfelek. Elmerengek azon, hogy vannak bátrak, akik odáig bemerészkednek, bezzeg én, aki megülök a sorszámhúzóval szinte egy vonalban, hogy szemmel tarthassam az egyetlen menekülési útvonalat, és megtudom, hogy ez az itteni kijelző kifejezetten a barátnőm kérésére került ide. Sajnálkozik azon, hogy sokáig nem kerülök sorra, de úgy tűnik, ő sem tud tenni semmit. A Hivatal darál, ő pedig egy egészen másik szárnyban, egész más ügyeken dolgozik. Legalábbis így képzelem. Elmaradhatatlan koptatott farmerje és aprókockás, fehér-piros inge barátságos ebben a szürke-neonzöld-ezüst világban, ahol még mindig az ezerkétszáz a nyerő.

Ekkor a kijelzőtábla ismét bong egyet, s rajta az én számom.

El sem hiszem. Kezembe kapom a kabátomat, a táskám, és megyek a kihallgatószékbe. Az ügyintéző előtt mindentudó számítógép, melynek monitorja bár az én személyes adataimat mutatja, csakis az ő számára látható. Zavaró az egyenlőtlenség. Nála van a hatalom, hogy ügyfélkaput utaljon ki számomra. Nevemet, születési adataimat kéri, és én igyekszem érthetően és mégis halkan válaszolni, tekintettel a hátam mögött nagyjából három méternyire unatkozó tömegre. Hasznát veszem a kóruséneklésnek: halkan is tudok artikulálni. Ez a gondolat el is tereli a figyelmemet arról, hogy minek vagyok éppen alávetve.

Még egyszer elmagyaráztatom magamnak a tennivalókat, majd szinte megrészegülve az előttem álló feladatok technikai analfabétákra szabott nehézségétől, vagyis könnyűségétől, szinte repülök kifelé.

Még mindig lángolnak a juharfák, bátrabb a napsütés is.

A piacon káposztás rétest vásárolok és megkérem az eladót, hogy ne csomagolja nagyon be, hiszen menet közben fogom fogyasztani. A sós rétes a zeneiskola melletti ferde fáig tart ki, a párolt káposzta íze kicsit tovább.

A Rémhivataltól várt, az ügyfélkapuhoz elengedhetetlen ímél azóta sem érkezett meg.

Legközelebb a biogazdától vásárolok fokhagymát.