Oravecz Imre legújabb verseskötetét a Rózsavölgyi Szalonban dec. 5-én Kulcsár Szabó Zoltán irodalomtörténész mutatta be, aki az 1996-os monográfiájában ezt írta róla: Páratlan útra lépett a késő modern poétika meghaladásában.
A pontosan, helyenként hosszan megfogalmazott kérdésekből érezni lehetett az elmélyülést Oravecz munkásságában, aki sokszor mosolyogva széttárta karját, és bár azt mondta nincs válasza, de azután egyszerűen megmagyarázta azt, hogyan lép kölcsönhatásba a vers és a próza, kezdve azzal a kérdéssel, hogy mitől vers a vers? Oravecz nem akart regényt írni, de felfedezett magában egy epikus hajlamot, és ellentétben a szabállyal, hogy a novellák után jön a regény, nála ez nem így történt. Nyilván, a költő akkor is költő marad, ha regényt ír – tette hozzá mosolyogva, mintha ez evidens lenne mindenkinek. A következő kérdés bennem is felmerült:
– Hogyan gondol az olvasóra írás közben? Egyáltalán gondol-e valakire, kit képzel el, és ennek van-e jelentősége?
Az író mindig önmagának ír. Általában nem gondol senkire, de amikor azzal szembesül, hogy nem irodalmároknak is tetszenek a művei, veszik a könyveit, leveleteket kap, vagy személyesen megkeresik, akkor már elgondolkodik azon, hogy fontos az olvasó, úgy kell írnia, hogy gondolatait mások is magáénak érezzék. Hihetetlen, de tavaly egy könyvheti dedikáláskor egy fiatal lány megköszönte neki, hogy megmentette az életét.
– Verseiben sok a mellérendelt szóhasználat, mintegy „leltár-verseknek” nevezhetőek.
Erről nem tehet, a vérében van. Eleinte mindenki valakire hasonlítani szeretne, ő is átesett Ady, József Attila és Radnóti utánzásán, azt, hogy a költő mikor találja meg saját hangját, nem tudni.
– Sokszor olvasónak mutatja magát műveiben. Kik azok az írók, akiket szeret?
Kosztolányit eleinte utálta, a középiskolában követelte is, hogy vegyék le a tanagyagból. Manapság Tolsztojt olvas, szereti Steinbecket, Hemingwayt, és újraolvasta Márai naplóit.
A beszélgetés végén szó volt a kötetben megjelent angol nyelvű versek keletkezéséről, és megtudtuk, hogy a Kaliforniai fürj családregény folytatáshoz még jó két évet kell várnunk.
A Távozó fa a Magvetőnél megjelenő Oravecz Imre életműkiadás első kötete.
A verseket Lázár Csaba színművész olvasta fel.
Egy láthatási nap félidézése
Mikor reggel felébredtél,
átjöttél a szobámba, és mellém bújtál az ágyba,
reggeli után a madaras könyvedből felolvastattad velem a lundáról szóló részt,
és együtt néztük meg a Minimaxon a Spongyabob következő epizódját,
mikor vége lett,
megmutattad a térképen,
hol van Spongyabob hazája, Bikini Fenék,
aztán kimentünk az udvarra,
ott előhoztad a garázsból a rajztábládat,
rajzoltál rá egy kis és egy nagy lepkét,
és azt mondtad,
hogy a nagy lepke egy apuka-lepke,
én megetettem a kutyákat, te a macskának adtál enni,
mialatt az ebédet készítettem,
te a csillagászati könyvedben lapozgattál,
és kijelentetted,
hogy a Mars két holdja Deimosz és Phobosz a Mars két fia,
miként te és a bátyád nekem,
ebéd után visszavonultam a dolgozószobába,
de ott is jelen voltál,
mert hallottam a hangod,
amint a nappaliban plüssállataiddal beszélgettél,
mikor kijöttem a dolgozóból,
felszólítottál,
hogy versenyezzünk,
ki tud több sz-szel kezdődő dinónevet mondani,
szégyenszemre nekem csak a sztegoszaurusz jutott eszembe,
estig bicigliztünk a Tarna parton,
vacsora után még tévézni akartál,
de én nem engedélyeztem, és ezt elfogadtad,
esti mesének Az aranyszőrű bárányt kérted,
és a Juhok és kecskék fejezetet az emlőskönyvedből,
mint mindig, úgy aludtál el,
hogy fogtad a kezem,
és sikerült úgy elvennem,
hogy nem ébresztettelek fel,
kisfiam, aznap megint segítettél élni.
Távozó fa
Kiszáradt a terasz mellett a cseresznyefa,
magam ültettem több, mint harminc éve,
hűséges volt hozzám,
ellentétben azokkal a nőkkel,
kikkel alatta üldögéltem,
árnyat, enyhet adott,
és nagy szemű, ropogós cseresznyét,
ha nem fagyott le a virága tavasszal,
mert korai fajta volt,
először egy nagy oldalága sorvadt el,
aztán aggkori elmezavar lépett fel nála,
tavaly nyáron ledobta az összes levelét,
és újakat hozott, még virágzott is,
csonkolnom kellett,
idén tavaszon nem lett a rügyekből semmi,
egy véletlenül meghagyott vadhajtást kivéve,
a vezérág maradékán,
egészen lent, szinte a törzsön,
az kihajtott,
még nem hagyott itt egészen,
de faidőben mérve már csak percei lehetnek hátra.