Nem merek felpillantani.

Tudom, mit gondolnak, érezni haragjukat, vágni lehetne.

Szinte teljesen üres a szerelvény, helyet foglalok hát a hosszú pad kellős közepén, a lehető legtávolabb a két szélen ülő személytől. Kínos csend ülepszik le a bűzzel együtt, melynek létezéséről tudomásom van ugyan, de már nem érzem. Érzékeim megszokták, orrom már nem facsarodik el, mint azoké, akik a szerelvényre föllépve alig leplezett undorral hőkölnek vissza. Egykedvűen várom, hogy az ajtók bezáródjanak.

Elindul a metró, zakatol, utazás illúzióját kelti; fáradt, éhes testemet zötyköli a koszos műbőr ülés, de nem bánom. Mozgásban vagyok; igaz, nem én, csak a metró, de akkor is. Tartok valamerre. Egy kis ideig.

Velem szemben egykedvű, idősödő úr ül. Meredten bámul a semmibe, kínosnak tartja felnézni rám, ezért mozdulatlan, a szempillája se rezzen. Nézem az arcát, némán figyelem egy darabig, magam sem tudom, miért. Talán dacból, talán szeretném, ha gyűlölködve, vagy szánakozva bár, de méltatná személyemet.

Lelassít a szerelvény, csikorogva állunk meg a kopott, évtizedes síneken. Félrenézek, képtelen vagyok elviselni az emberek arcán tükröződő ösztönszerű undort; ez a szag régebbi már, mint én magam, sejtjeimbe ivódott, pórusaim is ezt árasztják; ezzel kelek, ezzel fekszem, hiába mosakszom szinte naponta menhelyen, nem tudom sem ruháimból, sem bőrömről levakarni ezt az ősi halál-bűzt, a lélek haláláét. Nem hiszek már semmiben, a remény gondolata is megszűnt számomra létezni. Magamra hagytak, mert magamra hagytam saját magamat, elengedtem saját kezemet, ezért senki sem húz vissza a szakadék mélyéről.

Bezáródnak az ajtók, orromat megcsapja valami, ami megfoghatatlanul fájdalmas. Nem tudom, mi az, mégis ismerős. Egyetlen pillanatig tart az érzés, azután elillan, ismét magam vagyok.

A lábbelik szabályosan vagy hanyagul pihennek a szerelvény padlóján. Fekete bőr, sárga teniszcipő, piros magas sarkú. Milyen szép cipők. Annak idején Dórinak is vettem hasonlót, pirosat, lakkozottat. Persze, lapos sarkút. Hogy szerette. Azt sem bántam meg, hogy utolsó fizetésem fele ráment. Életem egyik legszebb pillanata volt, amikor a macskaköveken kopogó topánkákat, és kislányom csilingelő nevetését hallhattam.

Indul a metró, lomhán kezdi útját, majd felgyorsul, rohan, sikoltanak a sínek, dübörög a zakatoló metró-szív, elnyomja az enyémet. Nem bánom. Nekem már nincs is szívem; minek az, amikor nincs senki, akit szerethetnék, senki, aki szeretne? Üres szerv maradt csupán hátra, húsból és szövetből; pumpálja még a vért, de nem sokáig már. Szinte érzem, ahogy lassul a szívverésem, napról napra gyengébb, halkabb. Egy szép nap majd végleg elhalkul, hiszen nincs létjogosultsága.

Öregasszony dünnyög a szerelvény túlsó végében. Testes alakja mellett piaci kosár, tele zöldségekkel. Rövid ideig szemlélem őket, felfedezek közöttük egy sütőtököt, melynek gyönyörű rozsdás narancsszíne melegséget áraszt. Szinte érzem orromban a tepsiben sült, cukorral, fahéjjal meghintett sütőtök illatát. Az én Dórim és Annám mindketten imádták. Bevackolták magukat a szakadt, kockás pléddel borított kanapéba Lolka és Bolka aktuális kalandjai előtt és majszoltak és kuncogtak, én meg a sarokban olvastam az újságot, a lapok fölött át-átpillantva gyönyörködtem kis családomban.

Az öregasszony méltatlankodó hangsúllyal mondja, mondja a magáét, rámzúdítva minden baját, hiszen bizonyára sok mindenről tehetek, nem is tagadom. Bűzt árasztok, émelygést okozok, elfoglalok egy teljes ülőhelyet úgy, hogy menetjegyet sem váltottam. Dehát, mit tehetnének velem? Semmim sincs, büntetést nem róhatnak ki rám, mivel nincs miből megfizetnem; potyázásért pedig nem vihetnek be. Rezignáltan bliccelek hát időnként, amikor éppen nincs ellenőr a metró bejáratánál, lelkifurdalásom maradványait pedig elnyomja a kimerültség.

Fáradt vagyok, alig eszem, csontjaim kezdik felmondani a szolgálatot. Lassan, de biztosan oszlom, még mielőtt a föld alá kerülnék.

Az öregasszony leszáll, de előtte öklét rázza rám, duzzadt ajkai között hangos gyűlölet fröcsög felém. Undorodik szagomtól, így csak a messzeségből mutatja ki irányomban érzett jogos felháborodását. Szavainak értelmére a szerelvény csattanó ajtói borulnak, de ő még ott áll, haja száll a huzatban, redős bőre izzik a dühtől, nyála a koszos ajtóüvegre csapódik. Egykedvűen bámulok rá, amíg tehetem, pislogok, szinte hálás vagyok.

Legalább rámnézett.

Elindulunk, és az az ismerős illat félénken száll felém, szinte kérdezi, szabad-e közelebb jönnie; nem érdekel, nem akarok érezni semmit, minek azt. Úgyis eltűnik minden, ami szép, magával ragadja az örökkévalóság, mi halandók pedig a mocsárban maradunk. Virágok, női arcok, naplementék, kis angyalkák mosolya, lakkozott cipellők. Semmi sem marad meg belőlük.

Különös nyugtalanság lesz úrrá rajtam a sínek zakatolása közepette. Fellnézek, próbálom megfejteni az okát. A velem szemben lévő úr cipői ugyanúgy pihennek, mint azelőtt, a metró zaja ugyanolyan kíméletlen, mint azelőtt, semmi sem változott.

De valami talán mégis.

Csak most veszem észre, hogy mellettem alig néhány éves kislány ül. Koromfekete fürtöcskéi úgy keretezik arcát, mint az én Dórikámét. Égszínkék szemei fodros ruháját tükrözik, lábán fekete lakkozott topánka van. Hamvas bőrén természetes pír, és hatalmas szemeit rám függeszti, miközben kezeivel megtámaszkodik kétoldalt a makulátlan bőréhez nem illő huzaton.

– Évike, hagyd békén a bácsit.

Aggódó édesanya ül velünk szemben, picit előrehajolva, karját kinyújtva várná Évikét vissza az ölébe, de Évike nem mozdul. Engem bámul, csodálkozó szeme az enyémbe fúródik, ívelt szempillái rebbenés nélkül árnyékolják azokat a kristálykék szemeket. Az illat, az az ismerős illat, kamilla, vagy hársfa, ami az én kislányom ruháiból, bőréből, és egész lényéből áradt, ismét velem van, majdhogynem átölel; mohón szippantom be, ajkam szétnyílik, hogy tüdőm többet magába tudjon szívni ebből a fenséges illatból. Évike engem néz, szótlanul néz, és szájacskája váratlanul mosolyra húzódik.

Végállomáshoz érkezünk. Évike lekászálódik az ülésről, majd anyukája kezét fogva elindul, de még egyszer utoljára hátrapillant.

Szédelegve támolygok az alvilág fertőjében. Zajorkán és bűzrengeteg vesz körül, de nem hallok, nem érzek belőle semmit. Nem látom a komor alakokat, sem a sötétben izzó szemgolyókat, a pokol előhírnökeit. Nem érzékelek mást, csak kamilla-illatot, és azt a kedves kis mosolyt, melytől szívem hangosan verdes.

Nekidőlök a falnak, lábam alig bír megtartani, szívem dübörög, ordít mellkasomban, vérem zubog a fülemben, a sejtjeim repedésig megtelnek élettel. A kamilla illata megtölti lényemet, a kék szempár láthatatlanul is engem néz, nem enged el, egyre csak néz és szavak nélkül beszél hozzám.

Fáj, sajog, tudom, hogy a végemet járom, mégis felvet a boldogság.