Ifj.Burgermeiszter József 1938. április 4-én született Nagymaroson. Később nagyon büszke volt rá, hogy az ő születésnapját az egész ország megünnepeli. Hanem azt meg is kellett élnie valahogy, mert előbb még volt egy világháború, utóbb pedig a származásában találtak kivetnivalót illetékes emberek.

 A háborút – ha nehezen is – de megúszta. Vidéken valahogy mindig akad ennivaló, még az ínséges években is csak ritkán halnak éhen az emberek. Orvosból már jóval kevesebb jut, pedig hat-hét éves korban nem nagy csoda, ha egymás után köszönnek be a gyermekbetegségek. Jóska is átment majd mindegyiken. Hol Vácról, hol Szobról került elő orvos, mert a községben már nem maradt egy sem. Erről a nyilasok gondoskodtak. Pedig korábban kettő is volt, igaz, mindkettő zsidó. A községben szerették, megbecsülték őket, amíg lehetett. De hát nem csak a zsidók jártak rosszul. Negyvenegyben arról kellett nyilatkozni, hogy német, vagy magyar ajkúnak vallja-e magát az évtizedek, évszázadok óta ott élő sváb lakosság. Erről aztán lista készült, talán, hogy az előbbieket az SS könnyebben megtalálja, elvigye tölteléknek. Aki közülük megúszta és megkerült, azt negyvenhatban telepítették ki. Mert csak az emberek halandók, a listák örökéletűek. Hoztak helyükbe Szlovákiából elzavart magyarokat. Kellett is, mert nem csak az elmart svábok hiányoztak, a megmaradtakat is megfelezte a dicsőséges felszabadító. Jóska apja is közéjük keveredett, és csak évek múlva került vissza. Nagyjából így alakult ki a község etnikai összetétele. A svábok hangyaszorgalommal kuporgattak, sokan a MÁV-nál találtak kenyeret, a szlovák-magyarok iparoskodtak, vagy elszegődtek Vácra, Pestre gyári munkásnak, a Fehér hegy tetején tanyázó cigányok pedig egykedvűen nézegettek ki földbevájt kunyhóikból. Velük senki nem törődött. Szegény volt itt mindenki. Leginkább gyümölcsöt, szőlőt, őszit, epret, ribizkét termeltek a környező hegyekre futó keskeny parcellákon, aztán vitték Pestre, a Lehelre eladni, elcserélni. Bözsi – Jóska anyja – napszámba járt és a házikertet gondozta, abból éltek, abból jutott ebéd a gyereknek, az öreg szüléknek. Vacsora már nem mindig. Amikor az öreg Jósnak kitelt a három esztendő és hazakerült, egy kicsit könnyebb lett minden. Azt tervezte: majd földet vesz, és megél szépen.

Jóska egyik nap azzal állított haza, hogy az iskolában többen beléptek az úttörőbe. Anyját kérdezte: mit tegyen? De otthon nem lelkesedtek semmiért, amibe be lehetett lépni, ahol összeírták, nyilvántartásba vették az embereket. Rossz tapasztalataik voltak az ilyenről. Végül az apja döntötte el: sehova nem lépsz be, amíg nem kötelező. Inkább járj a templomba, jelentkezz ministrálni, akkor nem piszkálnak ezzel többet. Jóska szót fogadott, nem lépett be, de ministrálni sem ment. Hanem elkérte anyjától azt a kis ezüst keresztet, aminek a lánca már régen nem volt meg, és cipőfűzővel kötötte a nyakába. Az inge nyakát mindig kigombolva hordta, hogy látszódjon. Nem szólt érte senki.

 A kis Jóska szépen cseperedett, letudta a nyolc általánost és elment szakmát tanulni. Őt a föld nem érdekelte. Mást, többet akart. A biztosra ment, hogy a maga ura lehessen. A földet elveheti a hatalom, a termést elverheti a jég, de a szakma ott van az ember kezében, fejében, szívében, azt onnan ki nem lophatja semmi és senki.  

 Csabainé, H. Aurélia (62 éves) visszaemlékezése:

 Nekem unokatestvérem volt a Jóska. Öt évvel volt idősebb, hát sokat nem voltunk együtt, neki megvoltak a magakorabeli barátai. Azt soha nem fogom elfelejteni, hogy ő tanított meg úszni. Összefogta kezem-lábam és bevágott a Dunába. Persze, azért figyelt rám.  Jóképű, vagány fiú volt, úgy értem: nem egy szájtáti mamlasz. De nekik megvolt a maguk szórakozása, eljártak a kultúrházba, vagy lementek a focipályára.. Az ott volt a Dunaparton, a Galvánüzem mellett. Akkor még mozi sem volt a községben. Az anyját nagyon szerette, de az napszámba járt, így a Jóska sokat volt magára hagyva. Csavargott a barátaival, fel a Fehér hegyre, vagy túl a Törökmezőre, meg le a Dunára is. Ott hamar megtanultak úszni a gyerekek, a Jóska is már tíz évesen átúszta a folyót. Nem emlékszem, hogy valami nagy baj lett volna vele. Néha megkergette őket a csősz, de az anyja mindig elsimította az ügyeit. Az öreg Jós – mi így hívtuk – a nagynéném halála után teljesen megváltozott, magába fordult, senkivel sem törődött. Talán, ha előbb nősült volna újra… a Maris nénivel megértették egymást. Jóska is hallgatott rá, mert anyja volt anyja helyett. De kevés idejük volt együtt. 

 Imre (iskolatárs) visszaemlékezése:

 Amikor Jóska eljött a nagymarosi gépgyárból, apja nagyon megszidta. Jóska nem is merte bejelenteni előre, csak amikor már kezében volt a munkakönyve. Hiába magyarázta, hogy abban a kócerájban nincs semmi fejlődési lehetősége, hogy nem is szakmunkát végez, az öreg csak rázta fejét: nem lesz ennek jó vége. Mert ne higgye, hogy egy akkora vállalatnál, mint a MÁV, majd éppen vele fognak törődni. Ezt ő jobban tudja, ő is ott dolgozik. De a Jóska fiú nem hallgatott rá, már eldöntötte és kész. Mindig is ilyen volt. Ha valamibe belekezdett, azt végigcsinálta. Anyja halála után egyébként sem találta helyét, csak menni akart, csak el, hogy ne is emlékezzen semmire. Úgy gondolta: már felnőtt ember, neki senki ne mondja meg, mit csináljon. Azt mondta: Pesten van lehetőség, ott majd megmutatja, hogy többre is képes.

 1956.09.19-én keltezett levél (töredék):

 Marikám! Ne haragudj, hogy nem tudtam szombaton elmenni érted, de itthon kellett segítenem a darabban, mert szüleim nem győzték egyedül. Sok volt a gaz, meg nagyon gyomos volt, ki kellett tisztítani. És azért se haragudj, amit múltkor mondtam, az csak úgy kicsúszott a számon. Tudod, hogy szeretlek, és nem akarok semmi félreértést közöttünk. De erről majd szóban bővebben beszélünk. A viszontlátásig sokszor csókollak: Jóskád.

 P.Géza, 68 éves házgondnok, Ottava (Kanada) visszaemlékezése:

 A Jóska? Hogyne, persze hogy emlékszem rá. Rendes gyerek volt, egyenes, jószívű. Úgy tudom, Ő a corvinistáknál volt, a forradalom alatt nem találkoztunk. Én decemberben jöttem ki, még hívtam is, de nem jött. Valami lány lehetett a dologban, mert azt mondta: előbb beszélnie kell vele. De aztán nem tudtam tovább várni rá, indulnom kellett. Bécsből még üzentem, azt nem tudom megkapta-e? Csak amikor nyolcvanhétben hazajöhettem, akkor tudtam meg, mi lett vele. Kár érte. Nagyon szomorú, hogy így történt.

Én a Széna tériekkel harcoltam. Amikor levertek minket és vonultunk vissza nyugat felé, Jóska akkor csapódott hozzánk. Mondta, hogy tulajdonképpen haza akar menni, csak egyedül nem tartja biztonságosnak. Mi is több csoportra szakadtunk, és valahol Visegrád környékén váltunk el tőle. Azt mondta: neki már csak a Dunán kell átjutnia. Hívtuk, jöjjön velünk, de azt mondta: várja a menyasszonya. Szóval, ennyire emlékszem. Hogy fegyvere? Nem, legalább is akkor már nem volt nála fegyver, és civilben volt.

 Heinczingerné, Nemeskéri Anna (83 éves) visszaemlékezése:

 A Jóska? Rendes gyerek volt, nem olyan, mint némelyik mai fiatal. Csendes, törekvő. Nem ivott, nem dohányzott, szeretett olvasni, meg mindig barkácsolt valamit. Ügyes keze volt hozzá. Az igaz, hogy nem volt nagyon vallásos, de úgy egyébként tisztelettudó volt. Anyás volt, az anyját nagyon szerette, de meghalt, fiatalon. Szegény Bözsi, a nővérem nevelte kicsi korától, de 1955-ben meghalt ő is, harminchét évesen, méhenkívüli terhességben. Ha Jóska elcsavargott, vagy összeverekedett valakivel, az apja csak legyintett, meg sem szidta. Soha nem bántotta, nem olyan ember volt. Emlékszem, fiatal korában az apjának vörös volt a haja és kasperljosnak csúfolták. Negyvenötben az oroszok elvitték, úgy mondták: málenkij robotra. Sokakat elvittek, nőket is. Csak negyvennyolcban jött meg, és utána olyan magának való lett. Egészen magába fordult. Azt mondta: a gyereknevelés az asszony dolga. Így aztán hamar önálló lett a Jóska gyerek, érettebb a koránál, ment a maga feje után. Nagyon egyszerűen éltek, szegények voltak, de amit lehetett, megadtak neki. Biciklit is kapott.

Az iskoláért nem rajongott – melyik gyerek szereti? De jó feje volt, jól tanult, ha tehetősebbek lettek volna, tanulhatott volna tovább is. Az anyja azt akarta: menjen technikumba. Az apja meg mindig azt, hogy gazdálkodjanak. Az volt az álma. Gyűjtögette a pénzt, hogy majd földet vásárol. Aztán nem lett belőle semmi. Amikor mi felköltöztünk a Vasút utcába, a szüleink házába, én minden testvért kifizettem. A jussból nyolcezer forint volt a része. Azt mondta, ezen már majd tud földet venni. Aztán közbejött az a világvége, és elment a pénz az ügyvédekre, meg a csomagokra. Nagyon haragudott az öreg Jós, szidta az egészet, még a fiát is. Nem bocsátotta meg neki. Nem is jött el a tárgyalásokra, még a beszélőkre sem. Ügyvédnél is csak egyszer volt, mert az ragaszkodott hozzá, hogy a megbízást Ő írja alá. Rám is haragudott, mert nem adtam oda neki a pénzt, mert a Marissal úgy beszéltük meg, hogy abból fizetjük az ügyvédeket. Maris volt a második felesége, akkor tavasszal vette el. A Jóskát nagyon szerette, merthogy neki nem volt. A Jóska is szerette, jól kijöttek egymással. Szegény Maris, majd eszét vesztette, amikor megtudta, mi lett vele. Volt a Jóskának egy barátnője, a Marika. Nagyon rendes lány volt, szerették egymást. Már tervezgettek, kitűzték az eljegyzést is. A Marika szülei sem bánták, mert látták, milyen egy józan, törekvő fiú a Jóska. Azok is egyszerű munkásemberek voltak, Újpesten laktak, valami kolónián. A fiatalok nagyon szerették egymást, összeillettek, jó volt rájuk nézni. Karácsonykor a Maris egy damaszt abroszt adott neki ajándékba. A Marikának. Akkor már itthon volt a Jóska. Október harmincadikán ment el, a Laki gyerekkel. Itt a községben nem volt nagy felfordulás, nem esett baja senkinek. Nem mondom, a Tanácsháza előtt égettek – könyveket, meg minden -, de aztán megnyugodott a nép. A Jóskát látták valami teherkocsin, futkostak le meg fel. Azt is mesélték, hogy az iskolában az egyik gyerek összeakaszkodott a volt tanárával, mert az nagy kommunista volt, és nem szerette a papokat. Én nem tudom, de így mondták. Hát elment a lakására és letérdeltette, hogy imádkozzon. De nem bántotta. Azt mondta: még meg is sajnálta. Aztán akkor, 30-án, még alig világosodott, jött valaki szólni, hogy ezek mennek Pestre. Egy pongyolában szaladtam le a főtérre, hát tényleg ott voltak már a teherautón. Mondom Jóskának: nem szállsz le azonnal! Anyád megfordul a sírjában, ha valami bajod esik. Hát elment az eszed? Ha apád megtudja… de csak legyintett. És nevetett. Valami zászló volt a kezében, azzal intett. Aztán elmentek. November elején egyszer hazajött, én akkor nem találkoztam vele. Maris mondta, hogy egyenruhában volt, azt mondta, a Corvin közben kapta. Puskája is volt. Az apja nem volt otthon, nem találkoztak. Maris könyörgött neki, maradjon, de azt mondta, nem lehet. Meg, hogy ne izguljunk, Ő nem csinált semmit, de a bajtársai várják. Így mondta: a bajtársai. Aztán pár napra rá, amikor megjött, azt mondta: vége van, bejöttek az oroszok. Mondtam neki: én nem tudom, mibe keveredtél, de ha úgy érzed, hogy jobb elmenni, most még lehet. A községből is mentek, még hívták is. De csak nevetett, hogy neki nincs mitől félni, Ő nem csinált semmit. Már bejárt dolgozni a Landlerba, és csak a Marikájával foglalkozott, mindig együtt voltak. Aztán márciusban egyszer csak jött két nyomozó hozzájuk, és elvitték magukkal. Házkutatást is tartottak náluk, fent a Fehér hegyen. Mi csak így mondtuk, de máskülönben Martinovics utcának hívták, mert ott laktak, a Maris házában. Valami cipőt, vagy bakancsot találtak a padláson. Két hétig tartották bent, aztán hazajöhetett. Azt mondta: tisztázta magát, minden rendben van. Akkor megint mondtuk neki, hogy még nem késő, menjen. De nem ment. Megint csak azt mondta: Ő nem csinált semmit, nincs mitől félnie. Talán, ha a Marika is ment volna vele, akkor mégis elmegy. De azt meg nem engedték a szülei. És akkor június elején mégis elvitték. Nem is jött többet haza. Mi meg jártunk a tárgyalásokra a Marissal, fizettük a sok ügyvédeket, küldtünk neki is pénzt meg csomagokat, aztán mégis ez lett a vége. Egyszer már úgy volt, hogy kiengedik, de akkor valaki rávallott. Pedig régebben az is idevalósi volt, csak aztán felment Pestre, valami boltvezető lett. Meg is üzente neki, hogy szemét alak. A Jóska senkire nem vallott, pedig láttuk rajta: nagyon megverték. Hát így történt. A beszélőkön is úgy tett, mintha minden rendben lenne.  Azt mondta: jó társaságba került, sokat fejlődött. Így mondta: fejlődött, merthogy tanult emberek is vannak ott, még doktorok is. Aztán mégis el kellett pusztulnia. Istenem, de fiatal volt! Én nem hittem volna, hogy ilyent lehet. November elején a Marissal elmentünk a másod-unokatestvéremhez, Klárihoz, a férje akkoriban nagy ember volt, Csatordainak hívták. Gyerekkoromban láttam utoljára, alig akart megismerni. Nagyon szépen laktak, Budán, az ablakukból a Dunát is lehetett látni. Amikor elmondtuk, miért jöttünk, olyan kelletlen lett, nem is maradtunk sokáig. Azt mondta: majd beszél az urával. Aztán nem lett belőle semmi. Nem is értesített. A fellebbviteli tárgyaláson meg valami fényképet mutattak, a Jóska volt rajta egy hirdetőoszlop előtt, és úgy látszott, mintha lőne valahová. Ez lett a legfőbb bűne, ezért nem kaphatott kegyelmet. Amikor megtudtuk, hogy mi lett a Jóskával, a Maris egészen odalett. Mondta, hogy még az apja is elsírta magát. Pedig azt nem látta sírni senki, egész életében. A kegyelmi kérvényre még azt válaszolták, hogy majd kivizsgálják, pedig akkor már tudták, hogy nem él. Istenem, milyen emberek is vannak! Gizi, a húgom, akkoriban ott lakott a családjával az Újköztemetőtől nem messze. Volt egy ismerőse, egy szabolcsi parasztember, aki a temetőben dolgozott, sírásó volt. Az mutatta meg, hogy hová temették azokat, akiket azon a napon akasztottak. Éjszaka kellett menni, nagyon féltünk, mert az a rész ott olyan kihalt, elhanyagolt volt. Ő mutatta meg, hogy melyik fától van hét lépésre. Hideg volt, fagyos volt a föld és nappal a lovas rendőrök mindig letaposták a nyomokat. Láttuk, hogy nagyon mély gödröt nem áshattak, mert néhol még kilógott a földből a zsírpapír csücske. Mert abba temették őket. Egy csokor fenyőágat tettünk oda. Mást nem lehetett. Még évekkel később is megkergettek a rendőrök, ha ott értek minket. 

Hát így volt.

(Bojár Cassino: Menni, maradni, meghalni.

Életmese hősökről és halandókról – részlet)