illusztráció: users.atw.hu

Bojár Cassino:  Mese a kopaszfalvi kántorról, aki Szőrlovag akart lenni

A falu kocsmájának belső termében sűrű pipafüst kavargott. Az egyik sarokasztalnál vidám társaság verte a blattot, nagyokat kortyolva söröskorsóikból. Ahogy múlt az idő, a lapjárás szeszélyeinek traumáját egy-egy adomával, régi históriás történettel próbálták oldani. Ebben pedig Bódog tanító járt élen, akire – mint a falu krónikására – némi respekttel néztek fel a többiek.

Már az ötödik kör üres korsói sorakoztak az asztalon, amikor Lopovics Laja, a falu postása, nagy tisztelettel fordult az okító felé és kérte, mondaná el végre a világgá szaladt kántoruk igaz történetét, ahogyan az megesett szegény párával. Biztatásul újabb teli korsót tolt a gyermekek réme elé. Bódog tanító, miután egy nyalintással leszürcsölte a friss sör habját, ceccegett néhányat és megadóan bólintott a fejével.
– Nos, az úgy esett – kezdett bele – hogy még a nagy világégés előtt, itt Kopaszfalván alapította meg jó emlékű földesurunk, Vitéz Kopaszfalvy Tardos, a Szőrös Lovagok Rendjét. Szépen is gyarapodott a rend létszáma, miután akkoriban még a nagybajuszú, nagyszakállú, nagyhajú népesség alkotta a falu többségét. Aki megfelelt a szigorú követelményeknek és kiállta a még szigorúbb próbákat, azt ünnepélyes szertartáson avatták Szőrös Lovaggá és abban az évben nem kellett megfizetnie a tizedet. Persze hogy minden, magára valamit is adó isten teremtménye, a lelke békéjét is eladta volna a lovagságért. Így volt vele Bimbam Balázs is, a falu kántora.

Csak hát Isten valamiért megharagudhatott eme jobb sorsot érdemlő szolgájára, mert nem elég, hogy olyan dadogással verte meg, amilyent még emberfia sosem hallott, ráadásnak, vagy tán ellentételezésül, bizony egyetlen szál szőrrel sem ajándékozta meg. Nem nőtt sem bajsza, sem szakálla, a feje pedig olyan tar kopasz volt, hogy a legyek is elcsúsztak rajta, ha tévedésből rászálltak. Egyszer aztán mégis felcsillant valami távoli, alig pislákoló reménysugár hitvány sorsának jobbítására.
Itt Bódog tanár úr körülnézett, és amíg nagyokat kortyolt friss söréből, jólesően mustrálta tátott szájú hallgatóságát. Megnyugodva folytatta.

– Az történt, hogy Ollósi Ottokár, a falu fodrásza, aki éppen üzletének ajtaját kezdte beszögelni – hiszen ki akarta volna lenyíratni vele a megszerezhető tizedet – megsajnálta a kántort. Mert egyébként jó szíve volt a fodrásznak, csak épp nem annyira, hogy önként felkoptassa az állát. Szóval Ottokár felkereste a mi kántorunkat és néhány pohár jófajta misebor után kiokosította mindenféle titkos tanácsokkal. A mi Balázsunk pedig azon minutumban meg is fogadta a sok jó tanácsokat. Megkérte a plébános urat, adna neki fél év szabadságot, mert ez, meg az, és mindenik halaszthatatlan, emberélet függ tőle. Aztán tényleg nem is láttuk vagy fél évig. Hanem lett nagy falucsodája, amikor megjött. Meg sem ismertük volna, ha nem a veretesen szép beszédjéről. Csak néztük, csak tátottuk a szánkat és nem hittünk a saját szemünknek. A mi kántorunk haja a vállát verdeste, szakálla a mellét és a bajusza végét maga rágcsálta hozzá.

Nos, hogy feleslegesen ne szaporítsam a szót, néhány holdtölte alatt becsülettel kiállta a mindenféle próbákat, és nem sok idő múlva már ott állhatott a templom homályában, a Szőrös Lovagok gyűrűjében, az oly régóta óhajtott beavatását várva. Aztán már ott is térdelt a nagymester előtt, aki kivonta fényes kardját, és a szertartások előírása szerint megfontolt, lassú mozdulattal ünnepélyesen ütött bal vállára a pengével. Mert aki netán nem tudná, ezek a vállra mért apró ütések vannak hivatva jelképezni az utolsó megtorlatlanul elviselendő sérelmet. Aztán amikor a nagymester, Vitéz Kopaszfalvy emelte kardját, hogy a jobb vállat is illethesse vele, annak hegye beleakadt a vállakra omló hajkoronába és egyetlen mozdulattal leemelte azt a térdeplő fejéről.
Bimbam Balázs tarkopasz fején megcsillant a gyertyák fénye.