Tomkó Ádám: Tavaszi hérics

Bojár Cassino: Tavasz

Táncolnak a violák a kertben,
Gyöngyhálót sző álmában egy pók,
Tovaillan emléke a télnek,
Mosoly villan s elcsattan egy csók.
Tavasz-illat száll a levegőben
(szivárványszín szappanbuborék)
Ág tövének harmat könnye csordul,
Ezer színben fürdik a vidék.

– Kedves barátaim, így a nap és e földi lét vége felé, tartozom egy vallomással, ha megengeditek.

– Halljuk, halljuk, milyen volt a kicsike?

– Nem, most tényleg másról van szó. Be kell vallanom Nektek: én is voltam besúgó.

-Most csak hülyéskedsz, mi?

-Nem, szó sincs róla. Jól esik, hogy nem akarjátok elhinni, de ha egyszer igaz, ha megesett, nem akarom magammal vinni, valamikor már el kell mondanom.

-Jól van, akkor gyónjál, kíváncsian várjuk.

-Nos, mentségemre legyen, nem tegnap történt, még a Rákosi időkben esett meg, hogy egy kedves barátomat megfigyeltem és be is köptem. Sajnálom, most már nagyon sajnálom.

-Ki volt az? Ha belekezdtél, tessék világosan beszélni. Ismerjük?

-Nem, nem ismerhetitek. Ez még a nyóckerben, történt, a Csobánc utcai intézményben. Kovácsnak hívták, igen, Kovács Istvánnak. Nekem ugyan csak Pisti, mert amint mondtam, jó barátok voltunk.

-Tovább, tovább. A lényeget, ha kérhetnénk.

-Szóval az úgy volt, hogy tulajdonképpen egy lány miatt történt az egész. A Pisti pontosan tudta, hogy tetszik nekem a Horváth Kati, mégis folyton meghúzta a coffját. És akkor én beárultam az óvónéninek.

A szerkesztő utóirata:

Ez az írás az első darabja a “Szerelem-másként” sorozatnak. A sorozatban a következő írás Sütő Fanni: Posztapokaliptikus tangó című verse lesz, 2015. december 27-én fog megjelenni.

Egy koromfekete, viharos éjszakán érkezett a futár szigorúan titkos ukázzal. A fém szobainas (ez volt Stirlitz fedőneve) éppen vacsoráját készítette, de amikor elolvasta, megremegett kezében a fakanál. Azonnal tudta mit kell tennie. Álcaként tűzvörös hímzett szoknyát öltött, lábára lila gumicsizmát húzott és a titkosnaplót egy kopott pókerbőröndbe rejtette közvetlenül a parfümös üveg mellé, amiben a láthatatlanná tévő tintát tartotta. Orosz szokás szerint egy percre még leült, körbenézett, majd elszántan nekivágott a szögesdrótnak. De azon az éjszakán nem volt szerencséje. Már a tavasz 16. pillanatánál járt, amikor a náci őr egy festett ikon ártatlanságával emelte rá fegyverét, miközben kéjesen csattogtatta hatalmas cápafogsorát. Stirlitzben még felrémlett: talán szőhetne valami meglepő mesét, de érezte: nincs olyan szövőkeret, ami hihetővé tenné. És ekkor belátta: ennek az epizódnak  most itt a

V É G E.

(elhangzott az IRKA felolvasóesten, 2015.11.26-án)

Nekem Apám mindig azt mondta: történjék bármi, nem kell gatyába szarni. Ezt egy életre megjegyeztem.

Hat és fél évesen félni is csak Estilától féltem. Egyrészt, mert személyesen soha nem láttam – a magas kerítés eltakarta -, másrészt, mert rekedtes, borzongató hangjától a hideg is kirázott. Pedig ez az Estila naponta, rendre megjött úgy öt óra tájban. Bojár Cassino: Estila bővebben… →