Kilépek házadból
nézek vissza
megértheted
arcomon látom majd
elszánni kész mozdulattal
szorítod még kezem.
Hajnal fényét látom
visszafog az indulat
nem létezett a szándék
amitől a békém odalett
dobog még a szíved?
Leporolt válaszokkal
csoszogok előtted
szakadt a cipőm orra
elveszett emlék leszel
az eszmélő felejtésben.
A látható valóságban
szorít a távolság
ez már rég a szép idő
a tegnapi néma
mozdulat megfagyott.
két kis gyertya az asztalon
emlékeztet rád
a fényük szívemben
ott állsz megyek feléd
nappalom a tiéd lesz
ha eljössz értük
lesz-e bátor lélek
megkérdezni miért
most értél el hozzánk
merre jártál nélkülünk
van-e világ ahol
Úr vagy szemükben Almási Lajos: Advent második hetén bővebben…
Be lehetett állni a tető alá, itt nem érhetett minket az eső, a szürkepala tetőn most is álmosan ereszkednek le az esőcseppek. Megkedveltem ezt a helyet. Nem túl szép mégis praktikus, sokat gondolkodtam azon, milyen módon lehetne felújítani. Mindig attól félek, ha megteszem, akkor elvesztem örökre azt a piciny illatot, amit még néha megsejtek, a hosszú tavaszi estében miközben hallgatom a madarak énekét. Még hallani a kapu záródását, ahogy lassan távolodsz. Azóta évek teltek nyomasztó magányban. Tudom a búcsú órái ezek, már csak kis időm van hátra, az asztalt az idén elő sem veszem, csak egy magányos széken helyezkedem el. Most lassú mozdulatokkal ezt is elteszem egy időre, már hallom a munkások zaját. Az idő elérkezett, búcsúzom. A szürke palatető emlék marad csupán.
