Filep-Pintér Eszter bejegyzései

Könyvkoktél

Izsó Zita: Éjszakai földet érés:

Hozzászólás

Hiszem, hogy a dolgok nem váratlanul történnek velünk. Hiszem hogy a velünk bekövetkező történések éppúgy rendeződnek, készülnek, mint a molekulák, más molekulákkal való találkozások alkalmával. Keresik helyüket,vonzzanak és taszítanak, löknek és közelebb húzódnak hozzánk. Éppúgy, ahogy könyvek, versek, még nem ismert hangok húzódnak közelebb hozzám, vagy taszítanak messzire.

Néhány éve – hála az Irkának – érzem, tudom, hogy jó verset olvasni olyan, mintha ünnepi vacsorára készülődnék. A legjobb alapanyagot keresem, alkalmat, időt, hogy valami tápláló jusson el hozzám a sok üres, semmitmondó poszt után. Hogy valami mélyen emberit fogyasszak: valamit, ami nem mindennapi, mégis a mindennapokról szól.

Sokszor megrettentem már a mai költészettől, ami érthetetlenül, élesen, acélosan meredt a semmiben, és úgy olvastam, mintha mezőgazdasági jelentést tanulmányoznék kínai nyelven.

Izsó Zita versei nem ilyenek. Mélyen emberiek, teljességgel érthetőek, élesek, fájóak. Nem pihentetni akar, hanem felébreszteni. Valamiért úgy éreztem a napokban, hogy Izsó Zitát kell olvasnom.

Verseskönyvet rendeltem hát tőle, egyszerre kettőt is. Kinyitottam a 2018-ban megjelent Éjszakai földet érés című könyv lapjait, várva, hogy mit üzen ma nekem. Mintha a ma történeseiről szólna: a háború borzalmairól, amik, úgy tűnnek, mindig aktuálisak: ostromról, behúzott függönyökről, félig rombolt házakról, befogadóállomásokról, határátkelésről. Csak a nevek változtak: Aleppó helyett Mariupol,

A molekulák, vadászgépek, országok rendeződnek, helyüket keresik, csak az emberek és a versek szeretnének megállapodni, nyugovóra térni egy puha kanapé ülésén.

Izsó Zita: Fakír

Az utolsó emléke Aleppóból a fakír volt.
Egy szövetpokrócon térdelt, és tört üveget evett.
Nem lett baja, bár a szilánkok felsértették a torkát,
a mutatvány után néhány hétig nem beszélt.

Nem sokkal később kezdődött a támadás.
A nők és a gyerekek nem tudtak mit csinálni,
ezért kétnaponta átrendezték a lakást,
az éjszaka hazaérő férfiak pedig mindig
megbotlottak a lábuk elé kerülő bútorokban.
A szülei egyre többet veszekedtek.
Elkezdték felfalni egymást, mint a halak
az akváriumban,
mert azóta nem lehetett tápot szerezni nekik.

Már hónapok óta tartott az ostrom.
Behúzott függönyök mögött éltek, alig volt fény,
eltelt vagy három nap és háromszáz éjszaka,
amikor az anyja tiltása ellenére kiment.
A szülei és a testvérei bent aludtak.
Hatalmas fényt látott,
métereket repült a légnyomástól.

Ahogy a földig rombolt házra nézett,
arra gondolt, mennyire megijedt,
amikor évekkel azelőtt
egy képtárban elvesztette a szüleit.
Akkor egy órán át sírt, most meg nem érzett semmit.
Csak a romokat és a kitört ablaküveget nézte,
és arra gondolt, ha most megvágná magát, nem fájna,
már teljesen érzéketlen lett, mint egy fakír.
Úgy kellett onnan elrángatni.
És amikor később kérdezték tőle, mi történt
mintha szilánkokat evett volna
nagyon sokáig nem beszélt.

 

Kávészünet

Filep-Pintér Eszter: apaerdő

Hozzászólás

amoda lenn volt egy apám
jaj, de igen messze volt
közepibe a szívébe
zengő küllő nem jutott

gyökértelen fába bújtam
jaj de vágytam ott lenni
helyette a kerti eper
be akart már kormozni

hullámtalan érbe dőltem
jaj de vágytam ott úszni
túlfolyó apám a parton
be nem akart fogadni

Amoda fenn lesz egy apám
jaj de közel engede’
közepibe a szívébe
ott pihegek egyenest.

(A feladat Antal Balázs: Vad című kötete alapján készült: egy természeti jelenség tulajdonságaival kellett felruházni egy családtagot és ebből verset írni.)

Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.

Kávészünet

Filep-Pintér Eszter: Kifogások

2 hozzászólás

Mikor láttalak fáradt voltál és sápadt,
mint a roppanós élet kérgétől megfosztott
kovásztalan kenyér.
Hoztam neked kuszkuszt, szárzellert,
lemosott céklát bélelt kosárban.
Madártej lötyögött legalul:
otthoni párája az édes vasárnapnak.
Tiszta konyharuhába csavartam az elvesztegetett időt,
hogy ne lásd árnyékát a mentegetőzésnek.
Többször átöblítettem
a befőttesüvegben dunsztolt kifogásokat,
amiért nem látogattalak:
gyerek, munka, háztartás, programok.
Miért akkor jövök,
amikor már nincs mit mondanod?
Állok a meggyűrt paplan mellett,
alatta szádból kihullt emlékek.
Kinézek az ablakon,
nem volt, aki összegereblyézze.
Miért hagytam abba az imádságot érted
cserélve tűnőre a szüntelent?
Kifogások helyett megfogom elárvult kezed:
halálodban is halványan mosolyogsz rám.
Taníts úgy számlálni napjaim, hogy
halomba hordjam lehullott emlékeid.
Taníts úgy számlálni napjaim, hogy
kezem lankadatlan utánad nyúljon,
akkor is, ha elfedi a paplan,
a mély, fekete paplan.

 

Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.

Szófa

Filep-Pintér Eszter: A vaníliafagylalt

Hozzászólás

A lift ajtaja durván csattan a hatodik emeleten. Klára apja végre hazaért. Akár egy félresikerült bádog harang – gondolja a lány a kattanásáról –, de legalább megbízhatóan teszi a dolgát. Az apja is olyasféle lett, mint egy félrekondult harang attól a naptól kezdve, amikor az anyja elhagyta őket. Mondatai onnantól erőtlenül, tompán kongtak. Szemöldöke bozontossá vált, szakállt növesztett, haja túlnőtte elhagyatott ábrázatát. Koszos zakójának bélése itt-ott szakadozott.

Klára az ajtóhoz húzódik. Hallgatózik. Testében elindul a remegés. Hiába fülel, csak az ismerős hangok jutnak el hozzá: apja cammogó léptei, a rácsos ajtó nyikorgása, földre dobott aktatáska, kulcszörgés. Semmilyen női csevej, semmilyen magassarkú cipő kopogása nem hallatszik.

Vendéget várnak estére. A nőt, aki valaha az anyja, Tibornak pedig felesége volt. Klára egész nap készülődött. Tétován fogta össze a haját – vajon tetszeni fog neki? –, sután húzta magára a kedvenc pólóját, a kés megbicsaklott a kezében krumplihámozás közben. Alaposan kitakarított. A szekrény tetejét is lemosta, elhúzta a súlyos bútort, hogy az ágy mögötti részt is felsúrolja. Közben végig a találkozásra gondolt.

A percek most hosszúra nyúlnak. Szeretne a paplan alá bújni, mint gyerekkorában, hogy ne kelljen érezni ezt az émelyítő bizonyosságot a gyomrában. A bejárati ajtó továbbra sem nyílik. “Tudtam, hogy ez lesz. Mégis mire számítottam? Talán fél bejönni. Képtelen a szemembe nézni, és megmondani az igazat: hogy nem jött el. Hogy Kiss Klára annyit sem ér az anyjának, mint egy folt a kabáton.” Keze a bejárati ajtóba kapaszkodik. Szédülni kezd: mintha összenyomnák a falak, omlani készülne a mennyezet. “Miért nem jön már be?!” A józan felismerés hirtelen érkezik: “De hát mit vár tőle? Mindketten elárvultak.”

Elképzeli a délutáni jelenetet: Úgy peregnek előtte az események, mint egy régi filmvásznon: apja bizonyára akkor is gyűrött zakóban állt a Losonczi téren. Kezében aluljárós csokrot szorongatott, haját kapkodva igazította. Eleinte izgatott lehetett: váltogatta a lábát, rágta a körmét, egyik kezéből a másikba tette a virágot. Aztán ahogy múltak a percek, megváltozott a testtartása. Klára szinte maga előtt látja az apját, ahogy belecsúszik a jól ismert szomorúságba.

Ahogy Klára erre gondol, elhatározza, hogy ő megállítja a ráomló mennyezetet, ő szétfeszíti a falakat, ő nem támasztja többé az ajtót az apjára-anyjára várva. Nekiáll teríteni.

A megkarcolt, régi tányérokat szépen az asztalra fekteti, és eligazgatja a viaszosvászon terítőn. Vizespoharakat vesz elő. Figyelmesen dolgozik. Szalvétahajtogatás közben végig a vaníliafagylaltra gondol. Felidézi azt a késő nyári fülledt délutánt, amikor egyedül bolyongott a Kálvária téren. Egy ismeretlen asszony hívta meg két gombóc fagylaltra. Ma sem tudja, miért. Először nem akarta elfogadni, aztán mégis ráállt a dologra. Nehezen tudott választani a kínálatból. Nem volt szokásuk a fagylaltozás.

A fiatal, pultos lány türelmetlen nógatta: – Válassz vaníliát! A vaníliafagylaltban nem lehet csalódni!  – Klára megjegyezte ezt a mondatot, s hinni kezdett benne, mint a szeplőtelen fogantatásban. Vaníliafagyi mindig van. Nem tűnik el, mint az anyja egy bágyadt kedden. Vanília és csokoládé egymás mellett, mint két biztos íz nyugszik az alumínium ládákban hűvösre téve. Mint ők ketten az apjával.

Az egymásba keveredő édes vanília és a keserű étcsokoládé tökéletesen harmonizált. Nem tudni, hogy a jószándékú hölgy, a fuvola dallama, a párakapu arcára hulló cseppjei, vagy az épp megkonduló harangszó volt az oka, de Klára döntő felismerésre jutott akkor: Az anyja ugyan magával vitte a bőröndökkel együtt a falovacskás gyermekkorát is, de mindez elmúlt. Bevégeztetett.

Most, hogy eszébe jut ez a régi felismerés, már nem hiányzik annyira, hogy kinyíljon az az ajtó. A kilincs belülről és kívülről is egyaránt csukható. Most, hogy visszagondol a vanília ízére, már nem akar csalódni többé.

Épp ebben a pillanatban érkezik meg az apja, Klára lesegíti a Losonczi térben megmártózott zakóját, és lerakja elé a desszertet: – A vaníliafagylaltban nem lehet csalódni, apa! – mondja, s mellé kanyarint egy kevéske csokoládét.

Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.

Bienvenue!

Filep-Pintér Eszter: Örzse hazalátogat

2 hozzászólás 
Örzse, aki szárba szökkenése után
társadalmilag fenntartható módon levált a szárról
elhagyta otthonát, ami nem is igazi szülőháza volt,
hisz kórházban született hagyományosan
gépek, és gépies kezek leszállópályájára érkezve,
ezen a párás csütörtökön meglátogatja a régi otthonát.
Emlékeit apja házából meríti mély merőkanállal
aki maga vakolta, húzta, zúzta a házfalakat,
s felépült belőle egy majdnem kész család.
Elindul a kimondhatatlan nevű Skrován utcából,
ahogy lépdel, copfok nőnek ki a temporális lebenyéből,
lábfeje befelé áll, térdére játszótéri sérülések nőnek,
amolyan mászóka-bibircsókok, s gyalogútján barátnőkről, kiscicákról álmodik.  
Talpa alatt visszacsúszik az idő, mintha futópadon állna,
s minél előbbre jut, annál távolabbra zuhan a gyermekségbe.
De mégis másképp halad a felnőtt Örzse, mintegy löködi a kislányt.
– Na, lépj már bele az árokba, próbáld ki,
nem kell mindig jókislányt játszani.
Mikor edzésre ment - illedelmes táncórákra lenne a helyes kifejezés - ,
kihagyta folyvást az árok csábítását, menet irány szerint haladt, ahogy a parketten.
– Most már felnőttem, már mindegy, lett belőlem valami, nem lett belőlem senki.
A mai napon harminc év múlva nyugodtan beleléphetsz az árokba
kicsi Örzse parttalanul, - picike kihágás - már nem kell szégyellned
hogy becsöngettetek a rózsaszínre festett sarki házba,
hogy átadjátok a  becsmérlő levelet Jenőnek,.  
Akkora balhé lett belőle,
hogy a fejszesuhogás is megállt a Linyocki ház udvarán.
Mert Jenő nem volt otthon, s Linyocki mama,
aki inkább volt törzsparancsnok, mint mellben erős anya,
belevágta a fejszét a fatönkbe,
s izzadt kezébe vette a Jenőnek szánt levelet
ami tele volt trágársággal, és egy nagyfiú meghamisított aláírásával,
s aztán csak rázta Linyocki anya a lányokat,
hogy ki az a fiú aki ilyen ocsmány levelet írt Jenőnek,
pedig nem volt helyesírási hiba,
s aznap nem volt több favágás.
Csak Jenő tudta, de ő röhögött a markába,
hogy az egész csak ügyetlen csínytevés.
Már nincs elől fejsze, de fahasábok mégis pihennek a kert ölében,
a fák hagyatéka, újjászületése ez. 
A Linyockiék nem  laknak ott,  Jenő fiúk börtönben ül,
mondja a 81-es háztulajdonos.
– Ismerte őket? kérdezi, - nem igazán feleli Özséb, s továbbmegy.
Kicsi a Vértes utca autónak, embernek egyaránt,
így harminc év távlatából érti meg Özséb,
miért gyűlöli azokat utcákat, ahol nem kell félreállni, ha jön egy autó.
Haragszik az új házakra, még inkább az új hazákra,
szeretné, ha minden maradna csúnya korlátkékben, mint ez a ház jobbra,
aminek rikító kékjébe belesarjadtak a mogyoróágak,
így már sokkal szebb - gondolja a felnőtt Özséb.
Tetkós rágót venne a kisboltban, ami hatalmas ház volt az utcában,
sosem értette miért az a neve, hogy kis.
Összeragasztaná a kezét a limonádés porral,
venne belőle egyszerre tízet, régen kettőt sem tudott.
Megöleli az oszlopokat, a szeret nem szeret fák levelével eljátszik,
míg oda ér, át a búcsúsokon, ahol neki dodzsemezett a kis szöszinek,
át a templomtéren, át a régi posta épületén, ami soha nem látogatott múzeum lett,
át a parkon, leül egy padra,
soha nem ült le padra gyerekkorában, mert soha nem fáradt el, mint most.
S addig ül ott, míg megbocsátja gyermek magának, hogy időközben felnőtt.

Térey János: Átkelés Budapesten című novelláskötetével foglalkozunk műhelymunka keretében. A végén a kreatív feladat ehhez kapcsolódott: egy kedvelt helyszín ismert és ismeretlen részleteit, figuráit megjeleníteni.
Bienvenue!

Filep-Pintér Eszter: Idén Peru

Hozzászólás

– részlet –

Anyám is felkel velem ebben a korai órában, szemében ott gubbaszt a meg nem értés. Egy kis asztalnál ülünk egészen közel egymáshoz, miközben a feketét kortyoljuk, mégis úgy érzem, gigantikus a távolság köztünk. Talán éppen Peru hosszúságú. Nem szólunk egymáshoz.

Miután végeztem, felpattanok a konyhaszékről, becsukom magam mögött az ajtót. Lehúzom a redőnyt, elindítom a számítógépet, kényelembe helyezem magam, és kezdődhet a játék. Képzeletben felülök a KLM Légitársaság Limába induló járatára, lejátszom a repülőhangeffektet, meghallgatom a kapitány köszöntését, a személyzet utasításait. Felszálláskor – a hatás kedvéért – rágógumit majszolok. A tizenkét órás menetidőt önkényesen lerövidítem, így már kora délelőtt Limában landol a gép.

Fotó: Somogyvári Zsóka

Alkudozok egy sort a Limalimo taxi sofőrjével, aki a végén akarja eldönteni a viteldíjat, én pedig ragaszkodom hozzá, hogy az elején állapodjunk meg. Jóval többet ajánl, mint amennyi elvárható. Elköszönök tőle azzal, hogy inkább megvárom a következőt. Pedro persze rögtön előzékenységbe vált: mesél a családjáról, a rokonokról – mindenkit ő tart el –, kell az a pénz. – Én ráérek – vetem oda nyeglén magamnak. Végül pontosan annyiért visz el, amennyiért akartam.

Az olcsó szálláson elszopogatom az ágyamhoz odakészített perui kakaóbabos cukorkát. Elindítom a párásítót, meggyújtom a mécsest. Bors, szegfű, szantálfa és narancsillat keveredik a szoba páradús levegőjével. Pihenek egy keveset, leheveredek, és készülök a találkozásra az óceánnal.

(Megjelenés helye: Öt perc indulásig  – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)

Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.

Kávészünet

Filep-Pintér Eszter: Beszéd a Hegyen Állónak

Hozzászólás

Szívem legyen olyan tiszta,

mint az áttetsző esőcseppek,

amit csak akkor látsz,

ha sötét dereng mögüle.

Szívem legyen békét teremtő,

szálljon homály igaznak hitt szememre

ha gyűlölet csapdos,

s szétcincálva hevernek a béke maradékai.

Szívem legyen a világ által üldözött,

legyek a másiknak más

és legyen ő nekem a másik,

akiért a te irgalmaddal lehajolok.

Szívem legyen mindig éhes rád,

és szomjazzam az Útra,

amin Veled botorkálhatok.

Szívem legyen könnyáztatta, hogy meglássam azokat,

akiknek fáj, de Veled mégis boldogok.

Szívem legyen ujjongásban jártas,

hogy örvendezni tudjak,

minden tékozló, vályúnál járt vándornak.

S ha éhezve, szomjazva

szelíden hazatérek,

Te nyiss ajtót kifehérített szívemnek.

Filep-Pintér Eszter

Úgy ír, ahogy kenyeret süt. Hosszan dédelgeti, simogatja, néha durván megcsapkodja, szeretettel készíti mások és maga örömére. S a kovász elvégzi idővel a maga dolgát.

Kávészünet

Filep-Pintér Eszter: Találkozás

2 hozzászólás

Megállítottam az autót. A lábam remegett, mikor levettem a fékről. Eldadogtam egy imát és elindultam. Tudtam, hogy ami bent vár, arra mindig emlékezni fogok. Ez az a nap, amit a legjobban vártam, és amitől éppúgy féltem is.

Az ajtó nyüszítve nyikorgott, mint a kivénhedt kutyák. A félhomályos szobában meleg és csend fogadott. Egy asztalnál ült, nyakig begombolt zöld ingben, zöld pulóverben, zöld függöny előtt. Egy vízzel teli üvegpohár állt az asztalon. Szemembe nézett, s olyan volt a tekintete, mint a ház előtti fenyveseknek. Volt benne szomorúság, kimért hűvösség, nyers arrogancia. Kérdőn nézett rám, mint aki nem vár választ, mert már megválaszolta helyettem. Egyszer csak megszólalt:

– Emlékszel az arany lufira, amit ötévesen kaptam a születésnapomra? – Ez volt az első mondata, amit hozzám intézett tizenöt év után.  Nem tudtam mit mondani, hiába képzeltem el ezerszer a találkozást.

– Nem emlékszel – válaszolt helyettem. A csalódottság legkisebb jelét sem hallottam, inkább a bizonyosság hangszíne koppant az asztalon. Szóval így beszél, aki megjárta a poklot.

Kinyújtotta a kezét, ami eddig az asztal alatt volt, és az árnyék két kutyát festett a fehér terítőre.

– Látod? Ilyenek voltunk régen – folytatta. – Két hűséges jószág – itt megállt, erőt gyűjtött, – de elszakított minket. Most újra kell szagolnunk egymást, mint a kutyáinknak, hogy megismerj a hóban is. Ha újra tiszta leszek. Az ő mocskától.

Ekkor kezdtek el áradni a könnyeim. Felpattantam. Az üvegpohár felborult, a víz lefolyt az asztalon a lábára. Még csak meg sem lepődött. Szóval ilyen az, akinek a szenvedés a mindennapi társa. Megöleltem. Nem sírt. Ő már minden borzalmat átélt a fogvatartójától. Nem maradt belőle, csak az emlékek sok darabból kirakott épülete, mely át volt színezve az ártatlanság színével, amit elvesztett. Az emlékek között ott volt az aranylufi, az árnyjáték, amit együtt játszottunk esténként a közös szobánkban, mielőtt elrabolták. Aztán lett helyette pinceszag, bezárt ablakok, izzadságszag, pókhálóba csavart remény. Ezekről most nem beszélt.

Mindketten abban bíztunk, hogy mindent tisztára mos a ház előtti hófehér hó. Ő a borzalmakat felejti el, én meg a lelkiismeret furdalást, hogy büszke nővérként nem vigyáztam rá eléggé azon a napon.

– Nem baj – szólalt meg váratlanul. – Rád nem haragszom.

Akkor értettem meg, hogy kettőnk közül most már mindig ő lesz az idősebb.

(A novella egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)

Filep-Pintér Eszter

Úgy ír, ahogy kenyeret süt. Hosszan dédelgeti, simogatja, néha durván megcsapkodja, szeretettel készíti mások és maga örömére. S a kovász elvégzi idővel a maga dolgát.