Rakpart. A sétány nevét nem tudom, senki nem hívja úgy. Talán valami fasor. Nagyjából öt fával. Ez azért ironikus. Vaserőd véd minket a „magyarság csöndes, nemes folyójától”. Lábujjhegyre kell állnom, hogy kihajolva lenézhessek és megláthassam a kifürkészhetetlen mocsárbarna vizet.
Sétálás közben a túlpartot nézem. Ha kinyújtanám a kezem, elérném. Egy barátnőm, mesélte, hogy sokan átússzák. Persze ott, ahol nem ekkora sodrás. Itt halálos lenne.
A különböző klinikák és zeneiskolák társaságában megérkezem a lépcsőkhöz, a hivatalos rakpartra. Előttem az oszlop a Tisza áradásainak magasságát mutatja. Nem volt semmi ez a folyó anno. Vajon képes lenne rá most is?
Leülök, kezemet a térdemre rakom. Baszki, nyáron nem voltak ilyen hidegek ezek a kövek. Bár persze a nyárról nem ez maradt meg: üvöltő retro, pia mindenhol, toj-toj wc, ahol inkább nem kapcsolsz lámpát, mert akkor meglátnád a mocskot körülötted. És persze az emberek. Az emberek, akik mellett a világgal is meg tudnék küzdeni. Az emberek, akik annyi kalandot és meglepetést tartogatnak számomra, hogy ha rágondolok, sírok. Ez most is megtörténik.
Az összekönnyezett vásznamon hamarosan új szereplők jelennek meg: egy társaság a Roosevelt tér felől. Üvöltő retro, pia mindenhol. Az eufória végigkacag a mellkasomon: Hát itt vagytok? Gyertek, üljetek mellém! Az italt én állom.
A társaság lekocog mellettem a lépcsőn, a víz felé. Nem ők azok, fiatalabbak, mekis zacskókkal. Nem tudják, hogy mi a jó.
A naplemente óva int, hogy lassan hazafele kéne mennem. Felkelek. Elindulok felfelé. Egy utolsó kívánsággal fordulok csöndes, nemes barátnémhoz: Sodord ide nekem őket!
Térey János: Átkelés Budapesten című novelláskötetével foglalkozunk műhelymunka keretében. A végén a kreatív feladat ehhez kapcsolódott: egy kedvelt helyszín ismert és ismeretlen részleteit, figuráit megjeleníteni.
