illusztráció: pixabay.com

A mesterséges dolgok létének oka valamilyen természet által nem kielégíthető igény. Ha példának a főzést tekintjük, akkor a konkrét igény régóta az ételek melegítése, forralása, sütése valamilyen tűzhelyen. Ehhez ma már legtöbben vezetékes gázt használnak. Az ételkészítéshez, meleg biztosításhoz képest lényegtelen, hogy milyen módon kerül a gázszámla kifizetésre, az sem bír semmilyen jelentőséggel, hány szervezet szolgáltat. Szükséges fejlődés-e, hogy egy pénzbeszedő országos cégnek, okostelefonról, ágyban fekve lehet fizetni, ahhoz képest, hogy a házhoz jövő díjbeszedőnek a fizettünk készpénzzel? Javult-e ettől a “szolgáltatás”, a gáz, vagy végső soron a főzés minősége? Biztonságosabb lett-e? Olcsóbb? Hatékonyabb? Tudjuk-e mi a helyzet a sparhelthez, vagy a napelemes villanyrezsóhoz képest? Az a szolgáltatás, hogy jön a gáz, a fogyasztó szempontjából, aki fizet érte, semmit nem változott. A többi körülmény költséges és szükségtelen szemfényvesztés. Amikor meglátogat a mérőóra leolvasót, ma is nyugodtan beszedhetné a szolgáltatás díját. A valódi fenntarthatósághoz elengedhetetlen az igénykielégítés megtisztítása a rárakódott árfelhajtó manipulációktól.

A család – mint elsődleges közösség – megjelenésekor az emberek másfél emberöltőnyit éltek, nem négyet, mint ma, és még nem léteztek összetettebb társadalmi intézmények. Már az állam megjelenése előtti törzsi társadalom is kulturálisan absztraktabb volt, mint a családi. A ma tapasztalható atomizáció nem lebomlás, hanem ellenkezőleg, egy működőképesebb, fenntarthatóbb társadalom létrejöttének feltétele. A család megkérdőjelezhetetlenné merevített primátusának kiemelése az elkülönülést és az anakronisztikus vérségi függőséget támogatja, nem az olyan bonyolultabb közösségek megalkotását, amelyekre szükség van a globalizált és informatizált világban. A család szerepének állami szintű túlhangsúlyozása valójában azt a hatalmi törekvést leplezi, ami meg akar szabadulni a polgárok iránti demokratikus állami kötelezettségektől, a társadalombiztosítási elvektől, és ki akarja sajátítani az erre szolgáló közvagyont. Az is nyilvánvaló, hogy ha nincsenek magasabb szintű közösségek, könnyebb uralkodni a társadalmon.

illusztrációk: pixabay.com

Mióta nincs aranyfedezete, a pénz értéke hitkérdés. Az, hogy a munkáért kapott színes papírért, vagy egy távoli adattárban lerakott információért élelmiszerhez juthatunk egy boltban, bizalom kérdése. Az, hogy valaki jelentős számítógép kapacitással és ahhoz szükséges áramfogyasztással “bányászott” valamiért jut bármihez, egyszerűen csodavárás. A csodák persze nem teljesen lehetetlenek, csak annyira kicsi a valószínűségük, hogy mindennapi megélhetést nem érdemes alapozni rájuk. Adtak már közönséges piszoárért műtárgyként közepes polgári vagyont. Sőt virtuális alkotást is el lehetett már adni jelentős pénzösszegért. Nekem a pénz értékéről az az élményem jut eszembe, amikor egyetemista koromban helikopter vitt egy olyan helyre csónaktúrázni, ahol a legközelebbi lakott település több tucat kilométerre volt. Akkor nem volt még mobiltelefon. Amikor egy zúgón beborultunk a folyóba, mindenünk csuromvizes lett. A parton szárítottuk meg holmijainkat, köztük a ronggyá elázott bankókat is. A kövekre kiterített csatakos papírdarabok nagyon haszontalan valamiknek tűntek. Ott, akkor semmit nem értek. Bármi mástól sokkal nehezebben tudtunk volna megválni, mint tőlük.

illusztráció: pixabay.com

Az „élj érdekes időben” igazi, a nyugalom megvonásával fenyegető kínai átok. Nehezen érthető nyugati szemmel. Kína messze van és túl idegen ahhoz, hogy egy kis ország játszadozzon vele, anélkül, hogy megértené szándékait. Lord Palmerston mondta: “We have no eternal allies, and we have no perpetual enemies. Our interests are eternal and perpetual, and those interests it is our duty to follow.” Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak. Ez fokozottan igaz Kínára. A magyar változat öröknek “fordítja” mind az eternal, mind a perpetual kifejezést, pedig a mindörökké tartó és a mindig ugyanolyan nem szimplán örök angolul sem, hát még „kínaiul”. Ezesetben nem az ördög, hanem az isten lakozik a részletekben. Ha a keresztény, európai, angol gondolkodás is ferdül magyarul, fontos hogyan értelmeződik a több ezeréves, távoli kínai. Mielőtt bárki „próbálkozik” Kínával jó, ha megérti a jól ismert “nem számít, hogy fehér a macska, vagy fekete a macska – amíg megfogja az egeret, addig jó macska” pragmatizmusának lényegét.

illusztráció:pixabay.com

Meglehetősen nehéz megmondani, hogyan határozza meg valaki emberi minőségét az, hogy mi van a lába között. Gyerekkoromban az iskolai nyári – akkor úttörőtábornak nevezett – üdülés alatt lábszépségversenyt tartottunk. Úgy zajlott, hogy combközép felett egy függöny takarta az elvonuló versenyzőket. Az eredmény a zsűri pontszámai alapján alakult ki. Az első helyezett egy fiú osztálytársam lett, aki viccből vett részt a „megmérettetésen”. A mit sem sejtő zsűri jelentős előnnyel őt hozta ki győztesnek. Úgy emlékszem nem volt feltétel, hogy csak lányok indulhatnak, mégis mindenki meglepett az eredmény. Sokáig az sem fordulhatott elő, hogy férfi sakkversenyen nő induljon, mégis megtörtént és nyert is. A középiskolát lezáró bálban, a téltemető, felszabadulást szimbolizáló tavaszi mulatságok tradíciói szerint a résztvevők szimpátiája alapján választanak királyt és királynőt, összetartozásukat is díjazva. Ha a királyi pár nem hercegek előállítására szövetkezik, nem világos, mi a jelentősége genitáliáik milyenségének. A szokásoknak akkor, mikor kialakultak, racionális okuk volt, de ha közben változott a világ lehet, hogy meg kell változzanak a hagyományok is.

illusztrációk: pixabay.com

Medve, sicc! Na éppen ez az, amit nem szabad mondani, ha egy bármekkora maci jön szembe velünk. Ahogy az sem használ, ha azt mondjuk, lopás, sicc, ha egy jól észrevehető lenyúlással találkozunk. Megint medvét láttak a speciális éjszakai leleplező kamerák – az adó egy százalékával tudja támogatni ezt a tevékenységet – most a Börzsönyben. Éppen ideje tehát megtanulni a medvével találkozás szabályait. Én már többször találkoztam medvével, de azért jóval kevesebbet láttam belőlük, mint korrupcióból, aminek kezeléséhez még nem találkoztam nyilvánosan közzétett szabályokkal. Legutóbb a Bucsin-hágón autózva éjszaka kellett megállnom, amíg egy medvemama bocsaival komótosan átkelt a fényszórók csóvájában az úton. A család nem nagyon izgatta magát a jelenlétünktől. Igaz, utólag megismerve a jó tanácsokat arra az esetre, ha medve kerülne a közelembe, ösztönösen betartottam az “Autós találkozás esetén ne hagyjuk el a járművet!” szabályt. A Mátra egyik falujának végén piros tábla figyelmeztet a medveveszélyre. Mélyen meg vagyok hatva, hogy mennyire óvnak engem a “hatóságok” a medvé(k)től. De, ha bármilyen akkurátus kockázatelemzést végzek a rám leselkedő valós veszélyekkel kapcsolatban, én medvét a fasorban sem látok.

illusztráció: Ujj Béla: MedveÜzenet

Mindenki valamilyen valaki akar lenni. Ez a törekvés nem jó vagy rossz, hanem megfigyelhető tény. Az igazi kérdés, hogy ez mit jelent. Egyet biztosan, valamilyen értelmű megkülönböztethetőséget, ami feltételezi a határt a saját és a más között. Az immunrendszer olyan védekező mechanizmus, aminek célja az immunitás: védettség, mentesség, képesség a behatoló veszélyes idegen eltávolítására, megsemmisítésére. A kultúra, a magyar is, a társadalom azon képességeinek tárháza, amelyek az együtt élők összetartozását és együttes fennmaradását biztosítják. A fontos értékek és normák összessége. A szervezetünkben lévő nem saját sejtek száma meghaladja a sajátokét. Nehezen elképzelhetően gazdag élővilágot alkot. A legkülönbözőbb baktériumok, archeák, gombák, vírusok és állati egysejtűek alkotta mikrobiom egy olyan belső mikrokozmoszt formál, aminek jelentősége jócskán alulbecsült. Az idegennek nyilvánítás tehát a valóságban gondos mérlegelést jelent, képességet a hasznos és az ellenséges másság megkülönböztetésére. A valamilyenség nemcsak elkülönülés, hanem illeszkedés és összekapcsolódás is. A kultúra nem harc, hanem kifinomult, mérlegelésen alapuló folyamatos viszonyulás önmagunkhoz és másokhoz, kívül és belül egyaránt.

Bár a bölcsesség, miszerint “nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni” elég régen ismert, minden korban akadnak olyanok, akik úgy vélik, hogy léteztek és feltámaszthatók az “elmúlt szép idők”. A fenti kijelentés azt a gondosan elrejtett üzenetet is hordozza, hogy megfogalmazója vissza szeretné kapni a “régi életét”. Amiből a “józan paraszti ész” birtokában lévő olvasó arra következtet, hogy az biztosan kívánatosan megfelelő volt. A nyelv már csak ilyen, nem tud védekezni, különösen akkor, ha “ügyes” kommunikátorok formálják meg segítségével jól kifundáltan csalárd manipulációs üzeneteiket. Ez a mondat ennek állatorvosi lova. Most nem jó, de nyárra, ami a boldog évszak, jó lesz. Akár, mert mi nem ígérünk felelőtlenül. Nem mondunk konkrétan semmit arról, mi lesz. Ami a miénk volt már, jó volt, csak a külső gonosz erők – az ellenség – elvette. De mi – akik egyek vagyunk veletek a ránk rótt szenvedésben – visszaszerezzük, ami a miénk, a tegnapi boldogságot. Talán nem véletlen, hogy nekem az ilyen fajta gondosan kimódolt közlésről egy kicsit borostás, de találó vicc jut eszembe. “Jean, szerezzen örömet a macskának. Hogyan, uram? Fogja be a farkát a satuba, jól szorítsa meg, aztán eressze el.”

Nem cáfolta a személy, akinek e mondatot tulajdonítják, hogy ezt mondta. De azt hozzátette, hogy – a nagy gyógyszercégek munkájára gondolva – viccnek szánta. És kijelentette, hogy aki mondását közzétette, nagyon felelőtlen volt. Nem tudom kacagott-e bárki is, aki hallotta a megállapítását. Kevesen vannak, akik nem tudják, hogy a termékek jó részének eladhatósága a kapitalizmusban a marketingnek köszönhető. Ez nem tréfa, hanem a valóság. A legtöbb dolgot nem azok veszik meg, akiknek szükségesek, igényük van rájuk, hanem azok, akiknek eladják őket. Aminek nincs reklámja, annak esélye sincs a piacon. Ez fokozottan igaz a gyógyszerekre. Kevéssé ismert tény, hogy az egészségipar – aminek vezetője a gyógyszergyártás – piaci részesedése a fejlett gazdaságokban vetekszik a hadiiparéval. A koronavírusnál nem nagyon kell jobb marketing a vakcináknak. A vakcinákra olyan korlátlan ma a kereslet, hogy bármilyenből, bármennyit, bármennyiért el lehet adni. A “piac” nem ár-, de nem is minőség érzékeny. A mondat Boris Johnson angol miniszterelnök száját hagyta el. Ő, mint vevő, már csak “ismeri a dürgést”, a lakosság átoltottsága ma az Egyesült Királyságban az egyik legmagasabb a világon.

Kiemelt kép: Ujj Béla: FöldBeoltás