Azt mondták daganat. Rosszindulatú. Kezeltetniük kell az Országos Onkológiai Intézetben, és bízniuk benne, hogy legyőzik a kórt.

A Sváb hegy déli lejtőjének oldalában a rendszertelenül számozott épületeket magába foglaló dimbes-dombos területen még térképpel is nehéz a tájékozódás. Aki először jön ide, megszenvedi az utat, amíg célba nem ér. Az egymáshoz simuló épületek szinteltolásúak, és az egyes emeletek csak üvegajtós lifttel közelíthetők meg. A főépület első emeletéről üvegfolyosó vezet a kettes épület alagsora felé, számtalan kanyarral, automatikusan nyíló ajtókkal és belső liftekkel. Mire megtalálják az orvosukat, már azt sem tudják, merre vannak, de még fel kell keresniük a szimulátort, a Top-Ct, a Primust, majd egy kacskaringós liftezés után a Kobalt besugárzót is. Igaz, az orvosuk ide elkíséri őket, hozza a terápiás lapot, melyen a sugárzás dózisa és ideje van feltüntetve; a maszkot, melyen a besugárzási helyek vannak kijelölve. Rövid várakozás után a férj túlesik az első sugárkezelésen, és megkapja a Kilences sorszámot, valamint a nyolc óra húsz perces időpontot.

Másnap tíz perccel korábban érkeznek, s miután bedobják a kék színű kezelőlapot az ajtóra szerelt ládába, helyet foglalnak. Sokan vannak és a síri csendet csak az érkező, vagy a távozó betegek jó napot, vagy viszont látásra köszöntése töri meg. A sápadt arcokat a félelem még áttetszőbbé színezi, nem lehet tudni ki a beteg, ki a kísérő, mindenki egyformán szorong és vár.

Egy idősebb házaspár érkezik, és a hölgy megkérdezi:

– Nem késtem el, én a Tizenegyes vagyok?

– Nem – mondja egy középkorú úr – még csak a Hármas ment bent, mert először a benti betegeket kezelték.

– Akkor jó, legalább kipihenem magam – miután leül, mosolyogva körbenéz – maga tegnap is itt volt, s ha jól emlékszem Nyolcas a száma.

– Igen, nekem is ismerősnek tűnik a hölgy.

– Hányadik sugarat kapja? – érdeklődik a Tizenegyes.

– Már a negyediket és holnap kapom az utolsót. És maga? – kérdezi kissé bátortalanul a Nyolcas.

– Most az ötödiket, de korábban vagy harmincat. Először mellrákom volt, utána tüdőrák, most meg csontrák. Közben kilenc szívinfarktus, veseelégtelenség, de eddig mindegyiket túléltem. Az unokám azt mondja: Mama, te túlélő típus vagy.

Közben két férfi feláll, és kimegy az erkélyre.

– Talán ne beszéljek a betegségemről, mert nem szeretik hallgatni?

– Nem azért ment ki a férjem, csak friss levegőre vágyott – mondja pironkodva a Nyolcas.

– Tudja a kisebbik unokám kristálygyerek, és azt mondta, Mama te sokáig fogsz élni. A kristály gyerekek 2008 után születtek, és nagyon érzékenyek az emberek rezgéseire. Azonnal megérzik, ha valaki beteg. Hihetetlen tudásszomj van bennük, és nagyon keveset alszanak, mert a fizikai testük megújulásához lényegesen kevesebb energiára van szükségük – sorolja kimeríthetetlen információt a Tizenegyes hölgy

Egy idősödő, nehezen lépkedő úr érkezik, miután leül, rejtvényfejtéshez kezd.  A beszélgetés abbamarad, mert nyílik az ajtó és a Nyolcast szólítják. Pár percnyi csend után megszólal egy mobiltelefon, mire a nehezen lépkedő úr összerezzen.

– Szörnyű! – mondja felháborodottan.

– Szörnyű? – nevet a Tizenegyes.

– Igen! Szörnyű ez a technikai arzenál, ami egy percig sem hagyja nyugodtan az embert. Nekem nincs mobilom, tabletem, mégis megtalál az, aki keres. Engem ne zavarjanak zenehallgatás vagy olvasás közben, nekem nem kell ez a ránk zúduló technikai terror – fejti ki nézeteit – pedig újságíró vagyok, számtalan cikkem jelent meg mintegy hatvan folyóiratban, és ezek nélkül is tudom, miről kell írnom.

– Újságíró?- kérdezi a Tizenegyes, s ezzel új mederbe sodorja a beszélgetést.

– Igen, itt a nemzetközi igazolványom – tárcájából kiveszi és magasra emeli, hogy mindenki lássa – no meg költő is vagyok, azaz született költő, több kötet szerzője. Egyiket Kondor Kati mutatta be a rádióban, másikat a Duna televízió. Ha érdekli önöket, holnap hozok belőle pár példányt.

– Én kérnék belőle – mondja a Tizenegyes

– Még ’56-ról szóló verseim is vannak. Az Üllői úton belémeresztettek egy sorozatot. Azt hitték meghaltam, de a barátom kórházba vitt, azóta negyvenhét műtétem volt, számtalan golyót operáltak ki a testemből, pedig a kivégzésemre egy is elég lett volna.

– Olyan ismerősnek tűnik, nem láthattam önt a TV-ben, amint erről beszélt – érdeklődik a Kilences.

– De, láthatott. Készült velem egy riport ’56-ról, miként éltem túl a halálomat. De sebaj, van még 21 évem, mert száz évig fogok élni. Az sem számít, hogy a bal lábamat levágták, azóta falábbal járok, de legalább nincs rajta tyúkszem.

– De lúdtalpa sincs – teszi hozzá a Kilences kísérője.

– Képzelje, én meg állandóan hányok, most is van nálam nylon zacskó, pedig már három napja nem ettem – mondja a Tizenegyes.

– Se sokat, se keveset – folytatja az Újságíró.

– Tessék? – kérdezi a Tizenegyes

– Csak József Attila verséből idéztem.

A váró szomorkás hangulatát nevetés váltja fel. A sápadt szorongó emberek arcán mosoly csillan, miközben szólítják a Kilencest.

– Akkor még van egy kis időm, mert Tizennégyes vagyok. Tudják, hogy Nepálnak miért ez a neve?

– Nem – válaszol egy kisebb kórus, akik részesei lettek a beszélgetésnek.

– Azért, mert amikor összeültek az ottani bölcsek, hogy eldöntsék országuk nevét, mindenki mondott valamit, de egyik név sem nyerte el a többség tetszését. Ekkor a legidősebb megszólalt: nekem mindegy, csak ne Pál legyen – közben nagy csörrenéssel a széknek támasztott bot a földre zuhan – jaj, elesett a feleségem!

– A felesége? – kérdezi nevetve a Tizenegyes

– Igen, több mint ötven éve a feleségem, mert nélküle sehova sem megyek.

– Igazi felesége nincs? – érdeklődik a Kilences kísérője.

– Van, de ő az élettársam – hangzik a válasz.

Az emberek ekkor már hangosan nevetnek, és csodálkozva nézik a Tizennégyest.

– Ha megkérdezhetem, ön hova kapja a sugarat? – kérdezi a Hetes, mert a kezelés után nem ment el, meg kell várnia a mentőt, hogy hazavigye Tatabányára.

– A garatomra – mutatja a Tizennégyes.

– Biztosan sokat cigarettázott – kuncogja a Tizenegyes – de ezután ugye nem fog?

– Dehogy nem, mihelyt letelik a harminc sugár, újra kezdem – válaszolja határozottan.

A nővér a Tízest szólítja és meglepődve tekint a nevető emberek felé.

– Holnap folytatjuk a beszélgetést – mondja a Kilences, amikor elmegy a Tizennégyes előtt – mára már végeztem, és az orvosom vár.

– További jó beszélgetést. Viszontlátásra! – köszön el a Kilences kísérője is.

Másnap már ismerősnek tűnő emberek fogadják őket, akik türelmetlenül várják, mikor jön a Tizennégyes újságíró, a humoros ember. Ő hamarosan meg is érkezik, de a sorszám megint lassan halad, így van idő a beszélgetésre.

– Hoztam egy pár gyermekverses könyvet. Kinek adhatok belőle? – kezdi, miután helyet foglal.

– Én kérek – mondják többen szinte egyszerre.

– Milyen névre dedikáljam? – érdeklődik az újságíró.

Ez az a pillanat, amikor a számok nevet is kapnak: Marika, Györgyi, Ilona, Éva, Júlia József, és természetesen a Tizennégyes, János neve is kiderül. A számok helyett most már nevek lapozgatják a könyvet, belefeledkeznek egy-egy vers olvasásába.

– A kilences jöjjön – töri meg a csendet a nővér.

– Köszönöm a könyvet, ha hazamegyek, olvasok belőle az unokámnak – hálálkodik Marika.

– Mi köszönetképpen holnap hozunk Önnek egy albumot, melyben a férjem festményei vannak – mondja Júlia.

– A férje festő?

– Szabadidejében festeget.

– Maga is művészkedik?

– Inkább írogatok.

– Erre kíváncsi lennék!

– Van egy pár példányom a Pásztói Athénés Almanachból, melyben a „jó palócok” írásai mellett egyik novellám és férjem pár festménye is megjelent.

– Én kérnék belőle – jelentkezik Marika, Ilona és Györgyi.

– Holnap hozok egy párat.

– Látták már az egyes épület földszintjén Babits Mihály és József Attila emléktábláját? – tereli új mederbe a beszélgetést János. – Feltétlenül nézzék meg! E falak között ápolták őket, ami akkor Szieszta Szanatórium volt, de a nép csak „magántébolydának” nevezte. Csak 1952-ben lett Országos Onkológiai Intézet.

– Nem ismerem a kórház történetét, köszönöm, hogy beavatott egy kicsit – szól Marika.

– Ha megnézik a két emléktáblát, elolvashatják Babits verséből azt a pár sort, amit e falak között írt.

– Nem tudja elmondani, én messziről jövök, és a sugár után sietnem kell, hogy elérjem a vonatomat? – kérdezi Györgyi.

– Babitsét tudom, őt1938-ban gyógyították itt, s a Psychoanalysis Christiana versében ezeket írta:

„Szenvedésre lettünk mi.

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni.

Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,

még méltók leszünk, hogy az Ég királya

beállítson majd szobros csarnokába.”

– Ezek nagyon szép gondolatok. És József Attila mit írt? – érdeklődik Júlia.

– Azt nem tudom pontosan elmondani, de ha van idejük, nézzék meg.

A következő nap eddig még nem látott, botjára támaszkodó, hajlott hátú hölgyet kísér egy fiatalabb nő.

– Ötös sorszámunk van, de ma is elkéstünk – mondja mentegetőzve az idős hölgy kísérője – a Hősök terétől csak lépésben tudtunk jönni, ráadásul később indultunk, mert Édesanyám rosszul lett.

– Az a fontos, hogy itt vannak. Biztosan hamarosan szólítani fogják – szólal meg a mindent tudó Marika.

– Honnan jönnek? – érdeklődik Júlia.

– Pásztóról.

– A palóc földről?  Férjemmel sokat járunk oda, mert Pásztó a szülő városa.

– Akkor maga ezért tűnik ismerősnek.

Nyílik az ajtó, máris szólítják az Ötöst, és a Tízest.

Az idős hölgyet a lánya az ajtóig kíséri, tovább nem mehet, innen a nővér vezeti a fülkéig.

– A Művelődési Házban dolgoztam, lehet, hogy onnan ismerem önt? – mondja Júliának, amint mellé ér.

– Elképzelhető, mert a férjemnek többször volt kiállítása Pásztón.

– Emlékszem rá, egyiken én is ott voltam. Nagyon szép tájképei vannak. Édesanyámnak is beszámoltam róla, s miután megmondtam a férje nevét, máris sorolta a testvéreit, és az egész rokonságát. Ő fodrász volt, és Pásztón mindenkit ismer. A memóriája még friss, csak a testét gyötörte meg a kilencven év. Egyedül lakik és ellátja magát, sőt időnként még nekünk is főz. – sorolja az idős hölgy tevékenységeit a lánya.

– Ugye nem sietnek haza, a férjem biztosan szeretne beszélni az Édesanyjával.

– A kezelés után mindig várunk egy kicsit, amíg Anyám kipiheni magát.

Hamarosan nyílik az ajtó, és kijön József. A sugárzás ideje alatt mindig megszomjazik, ezért először megissza a teáját, és csak utána kezeli le az arcát a radiocare kenőccsel, mely kicsit enyhíti a sugár okozta égési nyomokat. Felesége, Júlia közben beszámol felfedezéséről, a pásztói családról.

A nővér a Tizenegyest szólítja, miközben kikíséri az Ötöst. Lánya elébe siet, s mire a váró végébe érnek, mindent elmond a váratlan találkozásról. Pár perc múlva integet Júlia felé.

– Jöjjenek, beszéljenek Édesanyámmal, már megpihent egy kicsit, és nagyon kíváncsi magukra.

– A lányom mondta, kicsoda ön. Tudja, hogy a nővérével jártam iskolába, és minden testvérét ismertem? – és máris sorolja a neveket, azok leszármazottait.

A kilencven éves Ilonka néninek – így hívják az Ötöst – ragyogó memóriája van. Örömtől fénylő szemében a fiatalokat is megszégyenítő értelem csillog, miközben sorolja a József családjában megtörtént eseményeket. Amikor elbúcsúznak József a nemrég kiadott festményalbumával ajándékozza meg, melyet Ilonka néni elérzékenyülve köszön meg. Ezután felkeresik és lefényképezik az emléktáblákat. József Attila 1937-ben e falak között a „Le vagyok győzve” című versében ezt írta:

„Szurkálnak, óvnak tudós orvosok,

írnak is nékem, én hát olvasok.

S dolgozom imhol e papírhalom,

a működésben van a nyugalom.”

A társaság nagy része még pár hétig együtt van. A magázást egyeseknél tegezés váltja fel. Közben új betegek is érkeznek, akik szívesen bekapcsolódnak János előadásaiba a kortárs irodalmi nagyságokkal való találkozásairól: Veres Péterrel, Simon Istvánnal, Illyés Gyulával. Verseiből is szaval, melyekben sokszínű gondolatokkal idézi meg a múltat és a jelent. A Budapestről szóló hexaméterekben írt versével országos pályadíjat nyert, de költészetében a mai modern versformák is megtalálhatók. A kezelésre várakozók mosolyogva hallgatják humoros megjegyzéseit, hogy a „demokráciának ma fia született”, mert így gyorsabban telik az idő, s talán egy kis ideig mindenki feledni tudja, miért is vannak itt.

 

(A novellával a szerző az Országos Mécs László Irodalmi Társaság “Az év nyugdíjas írja” pályázatán második helyezést ért el.)